Levéltári Szemle, 44. (1994)

Levéltári Szemle, 44. (1994) 3. szám - MÉRLEG - Purcsi Barna Gyula: Közel a múlt. Tanulmányok a XIX. és a XX. század történetéből. Sic itur ad astra. 1993. 2–4. szám. Bp., 1993 / 89–93. o.

dot adva a történelmi analógiák katartikus felismerésére is. A tanulmányok vezérfonala lehetne az egyik által idézett Hankiss-gondolatmenet, melyben Hankiss Elemér ún. „transzcendens" és „immanens" vallásokról beszél. Míg a előbbiben elválik egymástól a világ fizikai és metafizikai dimenziója (Hankiss itt valószínűleg nem teológiai alapvetést kíván adni), az utóbbiban a kettő összefonódik — írja. Az immanens vallás vagy „nemzetvallás" dogmája a csoport — nemzet — létezésébe vetett hit. „Ezáltal a nemzet — mint e hit tárgya — szakralizálódik, s a nemzeti hősök, akik életüket a nemzeti »ügynek«, a hit terjesztésének és ápolásának szentelték, misszionáriusok, a nemzetvallás felszentelt papjai. A halálban megtisztult nemzet-vezér örök példakép. Sírja szentély, a hazaszeretet tárgyi reprezentációja, ahová elzarándokolunk, hogy leboruljunk a haza oltárán" (Sic!). Valóban, elfogadható a szent és a mártír-hős párhuzamba állítása, hisz a hős életművének csúcsa és beteljesedése halála, akár a szenté, aki a vértanúság koszorúját elnyerve belép a szentek közösségébe, s Isten színelátásában részesül, aki földi életútjának abszolút értelme és célja. A nemzeti mártír-hős nemzetéért, népének szabadságáért, függetlenségéért, e nép által lakott föld területi integritásáért áldozza életét, válik vértanúvá. (Világos után még „vértanúkról" emlékezik meg a magyar nyelv, 1956 után „halálra ítéltekről", „kivégzésekről", „akasztásokról" lehet beszélni; a kor a fogalmakat is megsápasztja.) A nemzeti mártírjainkkal foglalkozó írások elé bevezetőül Rév István sajátos alaphangot kíván adni. Rév a barguzini ásatást negatív példának hozza fel a tanulmányok tartalmával s következtetéseivel szemben. Egy folyó vita közepette (Mégis Petőfi? Mégsem Petőfi!) egy bizottság véleményét elfogadva más bizottságokéval szemben, s azt a „tudomány autoritásával megállapított igazságnak" nevezni, úgy gondoljuk tudományetikai szempontból nem egészen ildomos beavatkozás. De úgy tűnik tévesen közelít a Barguzin-problémának a nemzeti tudatra gyakorolt hatásához is. Szerinte a „politikusi ambíciókat is vizionáló kazánkirály Petőfiben a magyar Gulág-rab archetípusát igyekezett kiásni a kemény szibériai földből; a csontváz személyében (!) az oroszok eredendő bűnét akarta a világnak felmutatni." Függetlenül attól, hogy a szibériai csontváz Petőfié-e vagy sem — ezt döntsék el az antropológusok — a vita folyamán felmerült magyar hadifoglyok Szibériába vitelének lehetősége (orosz kutatók részéről), a lengyeleké pl. tényként, s így nem zárható ki, hogy Paskievics hadserege a kancsuka és a pika mellett valami mást is megismertetett a magyarsággal: egy keleti nagyhatalom (s nem nép) olyan módszereit, amelyek módot adhattak nemrég a nemzeti tudat analógiás működésére, amelyet Rév itt — ő tudja miért — anatémával sújt. Egész írásában igen pejoratívan ítéli meg a „kazánkirály" maecenatúráját, amely azért mégiscsak a magyar történelem egyik fájdalmas eseményének a felderítését, vagyis igenis ismerjük el: egy történelmi szenzációnak ígérkező felfedezés finanszírozását szolgálta. De vajon most kell-e fanyalognunk ezen, a „piacgazdaság" s az „álommenedzserek" korában? Bizonyára a kazánokból származó forintok sem rosszabbak vagy szagosabbak a tudományos maecenatúrában, mint mondjuk a dinamitból kamatozók, egyéb hadiipari forrásokról nem is szólva. Szerencsére a bevezetőül szánt dolgozat hangszerelésének semmi kapcsolódása nincs az azt követő munkákhoz, így Stéfán Ildikóéhoz sem, aki gróf Batthyány Lajos halálával és temetésével foglalkozik. Azzal a politikussal, aki — szerinte — sem forradalmi vezér, sem karizmatikus államférfi, sőt •— saját bevallása szerint — egész működése alatt népszerű sem volt a gyanú miatt, hogy a forradalom ösvényére lépés ellen folytonosan küzdött". Az alkotmányos monarchia, a törvényesség híve volt, s soha nem kívánta az Ausztriától való el90