Levéltári Szemle, 44. (1994)
Levéltári Szemle, 44. (1994) 1. szám - Lőrincz Zsuzsa: Az önálló magyar külügyi szervezet újjáalakításának kezdetei, 1919–1921 / 17–27. o.
kormányt, a Párizsban tartózkodó Teleki, Csáky, Halmos csoport az ott tartózkodó lengyel külügyminiszterrel, Patekkal tárgyalt. 1920. május 5-én Csáky Imre levélben értesítette a minisztert, hogy Halmos kétszer tárgyalt Patekkal, és kérte támogatásukat a következőkben: a közös magyar—lengyel határ helyreállításában; közbenjárásukat a román kormánynál a magyar kisebbség részére biztosítandó autonómia érdekében; Lengyelország aktív részvételét az esetleg megindítandó magyar—cseh tárgyalásokon; a magyar hadsereg kiépítésének támogatását a francia 'kormánynál. Ellenszolgáltatásként a magyar kormány esetleg hajlandó lenne a lengyel kormánnyal katonai egyezséget kötni. A külügyminiszter a három előbbi kívánságot a maga részéről elfogadhatónak tartotta, az utóbbi kívánságot elhárította azzal, hogy a katonai kérdéseket Josef Pilsudski fenntartja magának. A lengyel külügyminiszter által előadott óhajok: gazdasági és ipari támogatás Lengyelországnak a létesítendő magyar— francia érdekkörben; (a magyar—francia tárgyalásokról Paléologue tájékoztatta); a lengyel álláspont elismerése az árvái és szepesi kérdésekben; aktív támogatás a ratiburi népszavazásnál (a Magyar Hitelbank tulajdonosa volt négy ratiburi iparvállalatnak). E pontokat Párizsban írásba is foglalták (Halmos készítette el a feljegyzést), és Paléologue tudtával akarták Pateknak kézbesíteni. Az összeállítást Paléologue átirattá, kihúzatta belőle a szomszédok elleni megjegyzéseket, akciókat. Az aidememoire-t már nem tudták átadni, mert Patek elutazott Rómába, úgy tetszett, 10—14 napi tartózkodásra. A római magyar követnek is táviratoztak, hogy lépjen érintkezésbe a miniszterrel. Nemes válasza az volt, hogy a külügyminiszter pár napi ott-tartózkodás után váratlanul Varsóba utazott. Erre rendkívül alapos oka volt: a kormány megbuikott, vele együtt ő is. Május elején Teleki úgy vélte, hogy miután Lengyelország keleti határai kívánalmaiknak megfelelően alakultak, már abba a helyzetbe került, amire Pilsudski célzott, vagyis lehetőségük nyílt morális támogatást meghaladó segítséget nyújtani a magyar kormánynak. Ez Teleki szerint abból állt volna, hogy bírják rá Romániát, hogy egy esetleges cseh—magyar konfliktus esetén semleges maradjon. A párizsi vonal csődje után sem Teleki, sem Bethlen nem mondott le a lengyel támogatás megszerzéséről. Ezt az illúziót nem lehet csak Csekonics jelentéseivel indokolni. A gróf mindig kedvezőbbnek látta a helyzetet, mint az valójában volt. Talán ezzel akarta munkájának eredményességét igazolni? Akárhogy is van, nem rajta múlott a sikertelenség, hanem Lengyelország politikai állásfoglalásán, és ezt Telekinek is látni kellett volna. 13 Mindezeknek az elképzeléseknek és terveknek az új lengyel külügyminiszter, Sapieha herceg vetett véget, aki elhárította az ajánlatokat azzal, hogy csak a béke ratifikálása után hajlandó tárgyalni, de különben is szövetségeseikhez kell alkalmazkodniók. A lengyel kapcsolatok erőltetésének egyik oka a szlovák akció lehetett. Már a Tanácsköztársaság leverése után voltak, akik mozgalmat akartak szervezni a Felvidéken, aminek az volt a célja, hogy izgassák a szlovák lakosságot a csehek ellen, zendülést szítsanak, és azután rendcsinálás ürügyén bevonuljanak. Dr. Bulissza Károly ügyvédet akarták vezérnek kikiáltani, aki állítólag nem is tudott szlovákul. Csekonics varsói kiküldött úgy találta, hogy 1920 tavasza a legalkalmasabb időpont „felső Magyarország felszabadítására." Kánya tudta nélkül Bulissza nem tevékenykedhetett volna, de a főtitkár annál reálisabb politikus volt, hogy ezt az elképzelést támogathatta volna, az adott körülmények között. Számjelsürgönyben közölte, hogy a kormányzónak a Dunántúlról való visszaérkezésekor kap választ, addig minden további lépéstől tartózkodjanak. 15 Később számjeltáviratban részletesen megindokolta, miért nem le23