Levéltári Szemle, 44. (1994)

Levéltári Szemle, 44. (1994) 1. szám - Lőrincz Zsuzsa: Az önálló magyar külügyi szervezet újjáalakításának kezdetei, 1919–1921 / 17–27. o.

tekezleten megtárgyalták (VIII. 28-án) az ideiglenes konzuli egyezmények kötéséről szóló törvényhozási felhatalmazásra vonatkozó törvényjavaslat-tervezetet, a Monarchiával kötött konzuli egyezmények hatályának Magyarországgal szemben való ideiglenes fenntartása érdekében a semleges államokhoz intézendő diplomáciai jegyzék szövegét, a Lengyelországgal kötendő konzuli egyezmény tervezetét. A jelenlevők a javaslatokkal egyetértettek. Kis idő múlva a német kormány vélte szükségesnek az aktív és passzív konzuli jogok szabályozását célzó egyezmény megkötését. Kánya kérte a Miniszterelnökséget, közöljék, hogy a már 1919 decemberében megküldött magyar— lengyel konzuli egyezmény tervezetének szövegén milyen módosításokat tartanak kívánatosnak, hogy ezt figyelembe tudják venni a német konzuli egyezménynél. Ez 1920. október 27-én volt, a Miniszterelnökségnek még közel három hónapra volt szüksége, hogy közölje: nincs észrevétele. Az elszigeteltség feloldásának kísérlete Többek szerint a 'bethleni külpolitika első éveit (1921—1926-ig) két alapelv határozta meg: a passzivitás és Bethlen eltökéltsége a közép-európai orientáció elkerülésére. Ez a vélemény azonban kiegészítésre szorul. Ha a kezdeményezések eredményét tekintjük, a fiaskókat, akkor lehet, hogy jobb a passzivitás köntösébe burkolózni, de a tények, a megtörtént diplomáciai lépések attól még tények maradnak, és nem tekinthetjük meg nem történteknek. A lengyel kapcsolatokat Bethlen már 1919-ben kezdte kiépíteni. A szegedi kormány tényleges képviselőjeként Varsóba küldte gróf Csekonics Ivánt, és ezzel egyidejűleg a lengyel kormány Bethlen mellé akkreditált megbízottja is Bécsbe érkezett.

10 Bethlen és Teleki elképzelése az volt, hogy Lengyelországgal könnyen szót lehet érteni a csehekkel szembeni területi követelései miatt, nemkülönben a bolsevizmus elleni harcra való hivatkozással. Hamar kiderült azonban, hogy az együttműködés kialakítása nem mentes akadályoktól és főleg fenntartásoktól a lengyelek részéről. Pilsudski Csekonics követségi tanácsosnak kifejtette, hogy Lengyelországnak a háború után kialakult sajátos helyzete nem engedi meg, hogy teljes határozottsággal Magyarország mellett foglaljon állást, „amíg a párizsi béke által megteremtett állapot nem lesz konszolidálva, amíg az ország határai kelet felé véglegesen nincsenek megállapítva".

11 Ez a bonyolultnak látszó, Csekonics által talán nem egészen pontosan fordított mondat értelmezésünk szerint azt jelentette, hogy az adott helyzetben nem kívántak állást foglalni. Pilsudski még megismételte, amit már korábban is mondott, hogy a közös határt okvetlenül szükségesnek és a Magyarországtól elválasztó folyosót esztelennek tartja, de jó lenne, ha Magyarország Romániával is keresné a közeledést. Többet nem mondott. Még a különben hivatalból mindig optimista Csekonics is ezt kevésnek tartotta. A budapesti lengyel követ l"920 márciusában Kánya tudomására hozta, hogy a varsói kormány hajlandó a béketárgyalásókra vonatkozó magyar kérést támogatni, és a párizsi lengyel követ belátására bízta, ha és amennyiben a kedvező elintézésre némi kilátás mutatkoznék, a béketanácsnál ilyen értelemben járjon közbe. „Ez pedig annál nagyobb súllyal bírna Párizsban — írta Kánya —, mert a franciák a lengyelekben látják gyűlölt és félt németekkel szemben legbiztosabb támaszukat."

12 Ügy tartotta, hogy elérkezett a lélektani pillanat, amikor saját jól felfogott érdekeik védelmében (közös határ, gazdasági előnyök) Magyarország segítségére jöhetnek. A magyar külügyi szolgálat a lengyel támogatás megszerzéséért Összehangolt szervezkedésbe kezdett. Kánya Csekonicson és a budapesti lengyel követen keresztül kívánta befolyásolni a lengyel 22