Levéltári Szemle, 44. (1994)

Levéltári Szemle, 44. (1994) 2. szám - MÉRLEG - Hudi József: Házi Jenő emlékkönyv. Sopron, 1993 / 73–79. o.

Kubinyi András: Városaink háborús terhei Mátyás alatt című írásában forráskiadványokra, a szakirodalomra, hazai és bécsi levéltári kutatásaira hivatkozva mutatja be a magyarországi késő-középkori városok sokféle háborús terheit. Ezek talán legnehezebbike a katonaállítás, amelyben Erdély külön utakon jár: míg ugyanis a szűkebb értelemben vett Magyarországon a telekkatonaság intézménye, addig ott a fejenkénti mozgósítás képezi a hadutánpótlás alapját. Számításai szerint békeidőben a városok katonai terhei (királyi adói) nem voltak elviselhetetlenül nagyok (pl. Eperjes esetében az évi kiadások közel 30%-át tették ki), de háborús években szinte teljesen kimeríthették a város pénztárát. A korban szinte permanens háborúskodás kihatott a magyarországi városfejlődésre. Szende Katalin: A nők szerepe a kézműiparban a késő-középkorban a soproni és pozsonyi végrendeletek tükrében c. tanulmányában arra keres választ, hogy a nők milyen szerepet töltöttek be a munkaszervezetben és az üzleti életben, a családban és a gazdálkodásban, valamint a társadalmi életben. A rendelkezésre álló viszonylag szűk forrásbázis és a gazdag nemzetközi irodalom alapján megállapította, hogy a családon alapuló munkaszervezet, annak céhes hagyományai és szabályai, továbbá a korban általános tőkehiány behatárolta a mesterek mozgásterét, s méginkább az özvegyekét. A társadalmi mobilitás esélyei elsősorban nemzedékek között voltak nagyobbak. Az özvegyek önállóan csak a tőkeerős iparágakban tudtak megélni, de ilyenről egyik városban sem beszélnek a források. Az özvegynek az újraházasodásig korlátozott jogai voltak a céhben. A szerző elméleti igényű megközelítését érdemes lenne a későbbi, forrásban bővelkedő időszakban (pl. a XVII. században) tesztelni. Grüll Tibor: Literátus céh vagy Tudós Társaság? főcímmel megjelent írásában a soproni helytörténeti irodalomnak egy kedvelt témájához nyúlt hozzá friss szemmel. A Lackner Kristóf által alapított Nemes Tudós Társaság (1604) elemzését szervezeti oldalról végezte el. így megállapíthatta, hogy a társaság a céhek mintájára szerveződött és működött, s a város értelmiségét (egyetemet végzett literatusokat, nemeseket, tisztségviselőket) fogott egybe, miként történt ez más marosban is (pl. Kecskeméten és Jászberényben). Az elemzés, a függelékben közölt tagnévsor (1604—1639) és a meghívók szerencsésen egészítik ki egymást, s fontos adalékul szolgálnak a város társadalom- és művelődéstörténetéhez. Bariska István: Locsmánd XVI. századi kísérlete a pallosjog megszerzésére c. lendületes és ötletgazdag írásában a kamarai zálogbirtokként az alsó-ausztriai kormányszékhez tartozó kőszegi uradalom (1447—1647) egy belső ellentétektől terhes időszakát eleveníti fel. Locsmánd — oklevelek híján, régi joggyakorlatra hivatkozva — 1583-ban kért pallosjogot, melyet a kormányszék neki is ítélt. E ponton került szembe Kőszeg város, a kőszegi uradalom és Csepreg mezőváros (oppidum) érdekeivel, amelyek közös erővel akadályozták e jog gyakorlásában. A peres aktákból fény derül a villongások hátterére, s a négy nyugat-magyarországi város (Csepreg, Kőszeg, Rohonc, Szombathely) közös bíróságának, az ún. pártatlan bíróságnak („Unparteiisches Geding") működésére. A helyzet valóban különleges volt, de a kisebb büntető ügyekben ítélkező közös városi bíróság (1531—1643) már kevésbé, hiszen ilyen — tudomásom szerint a XVI. század végén — az ország más tájain is létezett (pl. a török uralom alatt élő Cegléd, Kecskemét és Nagykőrös is közös bíróságot tartott fenn). Kovács József László: Irodalmi élet, polgári és főúri kultúra, udvari élet a Nyugat-Magyarországon a XVI—

XVII. században. E meglehetősen eklektikus főcím több nagymonográfia anyagának az elkészülte után is kétségeket ébresztene az olvasóban a vállalkozás komolyságát illetően; ezek hiányában —, hogy a szerző kedvelt hasonlatánál maradjunk — a polgári és főúri kertek „hasznos 75