Levéltári Szemle, 44. (1994)

Levéltári Szemle, 44. (1994) 1. szám - Szögi László: Az egyetemi levéltárak Európában és Magyarországon / 3–16. o.

tálában külföldi érdeklődő számára hosszasan kell magyarázni a magyar felsőoktatás fejlődéstörténetét ahhoz, hogy megértse, hogyan alakult ki ennyire széttagolt egyetemi és főiskolai rendszer hazánkban. Helyeselni lehet azt a hangoztatott kormányzati törekvést, hogy bizonyos régiókban jó lenne nagyobb egyetemi centrumoknak, szövetségeknek, vagy tautológiával universitasoknak megalakulnia, de bizonyos, hogy ilyen szövetséget nem lehet erőszakkal, utasítással, egyik napról a másikra létrehozni, hanem ez csakis belső fejlődés eredménye lehet. Mindezek alapján — jóllehet örömmel jegyzem meg, hogy 1986. évi 3 helyett napjainkban már 10 egyetemi levéltár működik az országban — nem az a cél, hogy minél több aprócska „szaklevéltár" alakuljon az egyetemeken és főiskolákon. Az egyetemi levéltárak létjogosultságát az előbbiékben vázolt európai gyakorlat véleményem szerint igazolta. Ezen iratok iránt az egyetemeken a legnagyobb érdeklődés, ott szolgálhatják legjobban az oktatást és a kutatást, ezért más közlevéltárba adásuk nem indokolt. Ha csak azt vesszük számba, hogy Budapest tágabb régiójában 24 állami egyetem és főiskola, 4 egyházi egyetem, 4 katonai egyetem és főiskola, továbbá 9 másik egyházi főiskola működik, akkor nyilvánvaló, hogy még abban az esetben is hatalmas mennyiségű és különösen fontos iratanyagról van szó, ha az egyházi és katonai intézményeket nem vesszük számításba. Csak az állami tanintézeteikben egy megyei levéltár nagyságrendű iratanyag halmozódott fel és keletkezik folyamatosan, hiszen a magyar felsőoktatás jelentős fejlődés előtt áll, beleértve a hallgatói létszám társadalmi igényből fakadó növelését. A vidéki egyetemi centrumokban — Debrecenben, Miskolcon, Pécsett, Szegeden, Veszprémben és másutt — ha nem is ilyen mennyiségű, de mégis nagy jelentőségű iratanyag várja sorsának rendeződését. Eddig elsősorban az évszázados múlttal rendelkező egyetemeken ismerték azt fel, hogy célszerű a legkülönbözőbb szervezeti egységeknél változó körülmények között őrzött, értékes történeti dokumentumokat összegyűjteni, és az egyetemi döntéséket s a tudományos kutatást egyaránt segítő levéltárat megalapítani. Ha a ma szaklevéltárral rendelkező egyetemek névsorát és jogelődeik alapítási éveit tesszük egymás mellé, a'kkor ez a tendencia határozottan kimutatható: ELTE — 1635, ME — 1735, SOTE — 1769, BME — 1782, ÁOTE — 1787, PATE — 1797, EFE — 1807, KÉE — 1853, BKE — 1857, GATE — 1920. Miskolc, Sopron és Keszthely mellett értelemszerűen még legalább 5—6 olyan egyetemet, várost lehetne felsorolni, ahol indokoltnak érzem egyetemi levéltár(ak) alapítását. Ezek közül egyébként háromban már megkezdődtek az ilyen irányú tervezések. Miután az említett 10 egyetemi levéltár közül 7 Budapest tágabb régiójában működik, s az itteni egyetemek története a múltban oly sokszor szervezetileg is összekapcsolódott, értelemszerűen adódott a gondolat, hogy a levéltárak, s a régió többi felsőoktatási intézményének ilyen irányú tevékenységét össze kellene hangolni, s a jelen nehéz gazdasági viszonyai között a meglévő erőket és képességeket jobban kellene kihasználni. A Művelődési és Közoktatási Minisztérium Felsőoktatási, ill. Közgyűjteményi Főosztályai e tényezőket figyelembe véve 1992 nyarán javasolták a budapesti régió felsőoktatási intézményeinek egy Levéltári Szövetség létrehozását. Szó sem volt központosításról, az iratanyag keletkezési helyéről történő elszállításáról, ami nemcsak az intézmények autonómiáját sértette volna, de a már említett tudományos és kutatói érdekeknek is ellentmondott volna. A régió intézményei döntő többségükben kedvezően reagáltak a javaslatra, és 1992 őszén a leendő Szövetség központjának jelölték ki a legrégibb, folyamatosan működő hazai egyetem, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Levéltárát. Ezután kezdődött meg a Szövetség Szervezeti és Működési Szabályzatának kidolgozása, ami számos jogi problémát vetett fel, teli