Levéltári Szemle, 43. (1993)

Levéltári Szemle, 43. (1993) 3. szám - KILÁTÓ - Körmendy Lajos: Beszámoló a III. Európai Levéltári Konferenciáról: Bécs, 1994. május 11–14. / 58–62. o.

dorol a központ és vele együtt az iratanyag is — legalábbis elméletben. A gyakorlat sajnos azt mutatja, hogy az új vezetőség a lehető leghamarabb szeretne megszabadulni az elődjének irataitól, és azok egy részét már nem is szállíttatja át, más részét pedig gyorsan kiselejtezi. Az elsődleges cél tehát az lenne, hogy kijelöljenek egy levéltári intézményt, amelyik rendszeresen átvenné a levéltárérett iratanyagot. Az ügyet bonyolítja, hogy — figyelembe véve az adottságokat —, ez a levéltár vagy állami, vagy önkormányzati lenne, amelynek természetesen semmilyen hatalma nincs egy regionális és függetlenségére féltékenyen ügyelő regionális szerv fölött. Jogi szempontból is nehéz feladat előtt áll a levéltár, hiszen például francia jog szerint kell eljárnia egy Spanyolországban, az ottani előírásoknak megfelelően képződött iratanyaggal —, bár ezek a jogi dilemmák megegyezéssel biztosan áthidalhatók. Fölmerül a kérdés, hogy Kelet-Európa fogja-e követni a regionalizálódást, vagy sem. Ebben a térségben egy kimondottan regionális tudományos-levéltári szervezet van, a CIBÁL. Az ezer sebből vérző balkáni intézmény, sajnos, mély válságban van, és ma még nem tudható, hogy fenn fog-e maradni. A még meg sem született szervezetekkel kapcsolatban pedig ismét föltehetjük a korábban elhangzott kérdést: van-e elég érdeklődés a szakmában, és ha igen, nem lép-e közbe a gyanakvó politika? Nem állítható, hogy Nyugaton általában felhőtlenek a viszonyok. Ismerve az európai közösség alapvető célkitűzéseit — melyékből sok minden már meg is valósult, nevezetesen: biztosítani az emberek, az eszmék, a javak, a tőke és a munkaerő szabad áramlását —, azt gondolhatnánk, hogy levéltári területen is nagy haladást értek el. Nos, nem így van, a levéltárosok mobilitása elhanyagolható, pedig az Európai Közösségen (Közös Piacon) belül nincs a külföldi kollégák alkalmazásának számottevő törvényes akadálya. Hogy ennek mi az oka, azt csak sejtjük, de kielégítő magyarázatot nem kapunk: a levéltári munka erős kötődése a nyelvhez, a kultúrához és a képzés egyedi jellege országonként. Említésre méltó, hogy a francia levéltárak kötelezővé kívánják tenni a levéltárosok egy hónapos külföldi gyakorlatát. Ez, ha megvalósul, minőségi lépést jelent a levéltárosok nemzetközi mobilitása felé. Az elhurcolt iratok kérdését csak a német referátum

7 érintette, de a téma fontosságát jelzi, hogy több felszólaló is újra meg újra visszatért rá. A szovjet birodalom szétesése után kiszivárgott információk után bizonyossá vált, hogy a szovjet utódállamokban, elsősorban Oroszországban rengeteg, főleg a második világháború során elhurcolt iratanyagot őriznek. (Például a francia hírszerzés teljes háború előtti anyagát, ami 1940-ben a németek kezére került, majd '45ben a szovjetek szerezték meg.) Csak most indultak meg a tárgyalások, és rengeteg nyitott kérdés van. Bár az igen hevesnek induló vitát elvágták azzal, hogy nem ez a fórum illetékes, másrészt elő is kellene készíteni egy ilyen eszmecserét, nyilvánvaló, hogy akut kérdésről van szó, és a szakmai szempontok megvitatását az NLT-nek kellene megszerveznie az elkövetkezendő években, bármilyen kényes is a téma. A holland város, Maastricht neve nemcsak a politikában hangzik el gyakran, hanem levéltárosi körökben is. A Holland Levéltárosok Egyesülete 1991ben ünnepelte megalakításának 100. évfordulóját, és ez alkalomból egy nagy levéltári symposiumot rendeztek „Határok nélküli Európa" címmel.

8 A rendezvényt a szokottól eltérő filozófiával szervezték: az elhangzott közel 100 (!) referátum előadóinak szigorúan az adott téma szakértőit kérték fel, a résztvevők alanyi (levéltárosi) jogon szerepeltek, nem pedig intézmények vagy országok képviselődként, az egész szervezés oldott hangulatot biztosított, ami nagy előnyére szolgált a szakmai munkának. Summa summarum, a rendezvénynek óriási sikere volt, és többen ezt az NLT kritikájaként fogalmazták meg. A Maastriöhti 60