Levéltári Szemle, 43. (1993)

Levéltári Szemle, 43. (1993) 4. szám - KILÁTÓ - Menne-Haritz, Angelika: Levéltárosképzés a XXI. századnak / 66–85. o.

A szakmakép A funkcionális levéltártudomány szolgáltatja a legfontosabb érvet a szakma egysége mellett. A szakmát annak tárgyából, nem pedig olyan külsődleges kritériumokból kiindulva definiálja, mint az intézményi jelleg, azaz levéltár vagy könyvtár, avagy más tudományágak szükséglete. A levéltártudomány közös alapján elképzelhető specializálódás, mint ahogy létezik is a valóságban különböző levéltári szakterületeken, de nagyobb levéltári intézmények belső tagozódásában is egyre inkább. A szakmakép változik. A levéltártudomány egyre fontosabb helyet foglal el a szakmában, így a képzésben is, és kifejleszti azokat az eszközöket, amelyekkel a többi szakok alapjait is beépíti egy közös koncepcióba.

33 A történeti szakok, mindenekelőtt az alkotmánytörténet, nélkülözhetetlen szerepet kapnak a levéltártudomány segédtudományaiként. Az első szakasz, vagyis a gyakorlati archivisztika levéltárosai legnagyobbrészt jogászok vagy irodaigazgatók voltak, olyan képzettséggel, amely jogok biztosítása felé orientálta őket.

34 ök a levéltárakat elsődlegesen az oklevelek hasznossága miatt őrizték meg. A második szakaszban, amikor a történettudomány a levéltári anyagot mint forrást felfedezte, és az archivisztikát saját maga számára a forrásokat leíró segédtudománnyá fejlesztette, a levéltárosok a segédtudományokban speciális képzettséggel rendelkező tudósok voltak, történészek, akik a levéltárakban végzett munkájukhoz gyakorlati oklevéltanból alapos képzésben részesültek. A történeti kutatás infrastruktúrájául szolgáló levéltáraknak olyan levéltárosok feleltek meg, akik munkájukat a történetkutatást kiszolgáló foglalkozásnak tekintették. A szakmai identitás az egyetemi törneti-tudományos végzettségen, saját történeti kutatásokon és nagy oklevél- vagy történeti iratpublikációk készítésén alapult. A levéltáros szakmának ez a felfogása azzal a követelménnyel járt a levél tárosképzéssel szemben, hogy az biztosítsa a középkori oklevelek és a kora-újkori iratok kezeléséhez szükséges gyakorlati készség elsajátítását az oklevélkritika és a paleográfia módszereinek pragmatikus átadása és begyakorlása útján. Ebben a szakaszban keletkezett a levéltáros képesítés mint az egyetemi történelem szak elvégzése utáni kiegészítő képesítés. Ilyen háttér mellett a levéltártudomány önálló egyetemi szakként aligha képzelhető el. Az a szakképesítést adó levéltárosképzés, amelyet nem előz meg az egyetemi történelem szak elvégzése, akkor keletkezett, amikor a XIX. század végének és a XX. század elejének politikai és történelmi eseményei folytán, épp hogy lezárt ügyeknek még működő szervektől való átvételével, a levéltárak fokozott igénybevétele új működési területet teremtett a levéltárak szaunára. Az archiválás a korábban inkább befogadó és passzív tevékenységből aktív tevékenységgé vált, s magában foglalta az iratanyag átvételét és feldolgozását. Ezekre a követelményekre 1924-ben Bajorországban

35 és a 20-as években Poroszországban új szakmai formával válaszoltak, és újfajta levéltárosképzést hoztak létre. Ez a képzés, előzetes történeti végzettség nélkül, erősen specializált képesítést nyújtott, és az aktuális iratátvételi feladatok kezelésére készített fel. Ez a döntés hosszú ideig megvédte az emellett továbbra is kiképzett történész-levéltárosokat a szakma arculatának megváltoztatására irányuló túl heves követelésektől. Később más országokban is jelentkezik az a tendencia, hogy a levéltárosok számára két foglalkozási szint legyen, amelyek közül az egyiknek inkább technikai jellegű, a másiknak inkább tudományos képesítés felel meg. Egyébként a két szint közötti lényeges különbség régóta fennáll, mindenekelőtt a történeti képzettség mértékében. A tulajdonképpeni levéltári képesítés mindkét szinten egyformán pragmatikus szempontú. Az egyetemi szintű 76