Levéltári Szemle, 43. (1993)

Levéltári Szemle, 43. (1993) 4. szám - KILÁTÓ - Menne-Haritz, Angelika: Levéltárosképzés a XXI. századnak / 66–85. o.

teke nem volna, ha nem hordoznának információkat. A levéltári információnak sajátos struktúrája van, amely elvileg különbözik a könyvtől és a dokumentációtól. Különleges jellege csak bizonyos, e célnak megfelelő módszerekkel végzett feltárás után bontakozik ki. Akiből hiányzik e különleges struktúra megértése, az képtelen a levéltári információt helyesen kezelni és a lehető legjobban hozzáférhetővé tenni. Ennek a megértésnek a közvetítése a levéltárosképzés lényege. A szakma — és a szakmai identitás — középpontjában az a képesség áll, hogy a levéltáros az információnak ezt a különleges voltát minden felhasználó előtt fel tudja tárni, függetlenül az információ megjelenési formájától és attól, hogy milyen hordozón került a raktárba. A középkori oklevelek és az újkori iratok eltérő kifejezési formái az ilyenfajta információnak, amely a jövőben még egészen más módon is megjelenhet. A levéltári tevékenységnek ez a definíciója végső konzekvenciaként elvezet Dávid Bearman megállapításához,

14 mely szerint a levéltáros szakma jellegzetességét az információ különleges fajtájának kezelése adja meg, függetlenül attól, hogy az információ milyen fejlettségű és hol található. Az információs társadalomban a levéltárosok módszermonopóliummal rendelkeznek. Kezükben van a jövő sok problémájának kulcsa. Erre nincs más szakember. A képzésnek, amelyre 30—40 évnyi szakmai tevékenység épül, az ilyen perspektívákkal foglalkoznia kell, ha nem akarja felkészületlenül hagyni a jövő levéltárosait. Ám nem csak a követelmények jellege változik. Az intézményes képzés, ha minőségileg, főként pedig mennyiségileg a közigazgatás-specifikus képesítési rendszerre korlátozódik, Európában szemben találja magát a nem állami területek, mint pl. a gazdasági és a médialevéltárak egyre növekvő szakemberigényével, amit nem tud kielégíteni. A következmény: sok levéltárat képesítés nélküli levéltárosok kezelnek, akiknek részben szakmai egyesületek és más szervezetek kínálnak tanfolyamokat, így a levéltárosképzésben eltérő formák és szintek jöttek létre. Többé-Jkevésbé világos, hogy a korábban kötelező képzési előírások ilyen vagy olyan okokból figyelmen kívül hagyása a szakma egységét veszélyezteti. A levéltárosképzés hatékonyságának döntő szerepe van abban, hogy a levéltári anyagot, bárhol legyen is az, tudják-e azonos elvek szerint kezelni, adekvát módon feltárni és optimálisan hasznosítani. A képesítési fajták szétforgácsolásával romlanak az esélyek az elméleti alapoknak és a munka alapelveinek megtartására, elfogadására és továbbfejlesztésére. Szoros összefüggés áll fenn egyfelől a szervezet, másfelől a gyakorlati szakmai tapasztalatok, a munkamódszerek és ezek elméleti alapjai átadásának hatékonysága között. A képzési formáknak nem kisebb a befolyása a képzés eredményeire, mint a tanórák tartalmának. Minél inkább lehetővé teszi a formai struktúra a témákra és a problémákra való koncentrálást, minél jobban elősegíti az összefüggések megértését, minél jobban megkívánja a szakma teljes spektrumának szem előtt tartását és az egyes szakágak közötti kapcsolatok felismerését, annál mélyebben megértik majd a végzősök a szakmát. Ezáltal jön létre a nagyon különbözőnek látszó szituációkban is egységes cselekvés alapja. Éppen ott, ahol régi, megszilárdult és hatékony képzési rendszer van, a hagyományos levéltárosképzésben nem kis nehézségeket jelent az új igényekre való reagálás. Johannes Papritz, aki a háború utáni német levéltártudományra maradandó hatással volt, egy, a porosz levéltárosképzésről írott tanulmányában már 1953-ban megállapította, hogy a levéltáros-iskolát elvégzetteket történetitudományos képességeik önmagukban még nem tették alkalmassá a szakma gyakorlására. Ahhoz további, levéltári ismeretek megszerzése volt szükséges. Ám „megszokták, hogy ezeket, mint »gyakorlati« követelményeket a "-tudományosokkal-" szembeállítsák, holott egy tudományos igényű oktatásnak ezek is meg63