Levéltári Szemle, 43. (1993)

Levéltári Szemle, 43. (1993) 1. szám - Székely György: Magyar tanárok és hallgatók az európai egyetemeken az Árpád-korban / 3–13. o.

SZÉKELY GYÖRGY Magyar tanárok és hallgatók az európai egyetemeken az Árpád-korban Magyarországnak az európai műveltséghez való felzárkózásában nagy szerepet játszottak a franciaországi tanulmányok. A ciszterciek párizsi iskolázását már Békefi Rémig (1896), a magister cím és a külországi egyetemi tanulmányok öszszefüggését már Hajnal István (1921) felvetette, de igazán mélyen Gábriel Asztrik tárta fel a magyar diákok és tanárok szerepét a középkori Párizsban (1938, 1992). A későbbi történetírás fordított nagyobb figyelmet arra, milyen körökből került ki a magyar püspöki kar. Molnár Erik a nagybirtokosság által állított főpapok közt egyik jó kivételként mutatta be a párizsi főiskolán tanult, a Gutkeled nemzetségből való Lukács esztergomi érseket, mint aki egyéni magatartásában az egyház erkölcsi előírásaihoz teljes merevséggel ragaszkodott (1949). Ezt arra alapíthatta, hogy az angol költő és királyi klerikus, aki mint lincolni kancellár (1191 előtt) írta művét, Gualterus Mapes (Walter Map), Lukács iskolatársa De nugis curialium c. írásában felidézi, hogyan látta az 1150-es években a magyar papot. Eszerint jó erkölcsű, alaposan készült ember volt, akinek asztala a szegényeknek nyitva állt. Miután sikeres tanulmányokat folytatott Gerard Pucelle iskolájában, Lukács az 1156—57. években egri püspök, 1158—81. esztendőkben esztergomi érsek volt. A XII. századi párizsi hallgatónemzedékek jelentékenyek voltak, John of Salisbury neves egyházi író és Eskil lundi érsek is ott tanult a Lukács előtti nemzedékben. Az ilyen külföldiekből tömörült egy közös akadémiai natio (Natio Anglicana). Lukács gregoriánus volt, saját királyával és mindkét császársággal szemben fenntartásai voltak, s ezt oly szélsőségesen tette, hogy a párizsi magistri antiqui közé tartozó Petrus Cantor (Hodenc-i Péter teológiaprofesszor, a párizsi Notre Dame éneklő kanonokja) szerint Lukács egy érdekében írt pápai oklevelet is elégetett, mert főesperese megfizette a szokásos összeget a pápai klerikusnak, nehogy szimónia gyanújába eshessen. III. Sándor úgy mutatja be a magyar főpapot, hogy nem középszerű, a szentírást jól ismeri, teljesen járatos az isteni és emberi írásokban, egyháztudós (ecclesie doctor). Az időrend tükrében ő készítette elő vagy támogatta fiatalabb magyar egyháziak párizsi tanulmányútját és fenntartotta a kapcsolatot egykori franciaországi tanulótársaival. Mindez jól illik bele abba az általános képbe, amit Georges Duby rajzolt meg (1966, 1968): néhány kiváltságos francia városban gyűltek össze az oktatás hivatásos szakemberei és differenciálódtak az iskolai tanulócsoportok, 1150 körül Párizsban száz meg száz hallgató nyüzsgött, oktatás folyt a Notre Dame kolostorában, de már a Szajna bal partján a Saint Geneviéve-hegyen is. A dialektika, az érvelés művészete előtérbe került. Az ott tanult John of Salisbury számára 1150 után Arisztotelész lett a Filozófus. A szakirodalom érdeklődésének sokkal inkább középpontjába került a Névtelen Jegyző, akinek rejtélyes alakja nem annyira névrejtő és névjelző P. szig3