Levéltári Szemle, 43. (1993)

Levéltári Szemle, 43. (1993) 3. szám - MÉRLEG - Soós István: Waltraud Heindl: Gehorsame Rebellen, Bürokratie und Beamte in Österreich 1780 bis 1848. Wien–Köln–Graz, 1991 / 71–75. o.

kítását, majd megszilárdítását célozta. I. Ferenc szakít a „bonum commune" járvára végzett hivatali tevékenység jozefinista elméletével. E szerint az államnak feltétlenül hű, engedelmes és jól képzett hivatalnokokra van szüksége, akik alázattal teljesítik kötelezettségeiket. Az 1830-as évektől további komolyabb változtatások nem tapasztalhatók az osztrák bürokrácia fejlődésében. Az újabb intézkedések is elsősorban szociális jellegűek voltak. Ugyanakkor hangsúlyozottan vetődött fel a reformok, egy új közigazgatási rendszer kiépítése iránti igény. Az 1840-es években egyre élesebb kritikák jelentek meg a bürokráciáról, bírálva az anciennitás elvét, a hivatalnokok hiányos képzettségét, az egész bürokratikus apparátus elavultságát és egyúttal ezt a hivatalnok-rendszert fenntartó abszolutista kormányzati politikát. W. Heindl az osztrák bürokrácia fejlődését és a fejlődés főbb jellegzetességeit időrendben felvázoló részfejezetek után a hivatalnokoknak az államhatalomhoz fűződő viszonyát, illetve az uralkodók és a hivatalnokok közötti hatalom megosztásának gyakorlatát vizsgálja, azaz arra a kérdésre keresi a választ: mennyiben voltak a hivatalnokok a fejedelem szolgái és mennyiben ellenfelei? II. József idején — mint láttuk — a hivatalnokok az állam, a közjó, tehát nem az uralkodó személyes szolgái voltak. A közte és a hivatalnoki apparátusok közötti feszült, néha igen rossz viszony ellenére, érzékeltetni kívánta velük, hogy nélkülözhetetlenek reformjainak keresztülvitele és a nemesség befolyásának visszaszorítása érdekében. I. Ferenc már a kollegialitás elve alapján személyesebb kapcsolat kialakítására törekedett elsősorban a környezetében lévő hivatalnokaival, akikre főképp a tanácsadói szerep hárult. Éppen ezek a hivatalnokok tartották fenn az abszolutizmus rendszerét és óvták az uralkodót a változásoktól, újításoktól. W. Heindl azonban kimutatja a fejedelem és hivatalnokai közötti viszony paradoxon voltát is. Példákkal illusztrálja, hogy II. Lipót, majd I. Ferenc a hozzájuk legközelebb álló hivatalnokokat is bizalmatlanul kezelték: a titkosrendőrséggel, sokszor éppen a hivatalnokok közül kikerült besúgóikkal ellenőriztették tevékenységüket. A ferenci abszolutizmus, majd a Vormárz idején már teljesen kialakult osztrák bürokrácia szervezete rendkívül bonyolult, hierarchikus felépítésű volt. Ennek a császártól kiinduló, az udvari hivatalnokokon át, a helyi magisztrátusokig terjedő hatalmas vízfejnek nehézkes, időt rabló, aktatologató működését szemléletesen tárja elénk a kötet szerzője, rámutatva többek között arra, hogy egy-egy jelentéktelenebbnek vélt ügy elintézésére 3—4 évig, míg a fontosabbaké 8—10 évig is eltarthatott. A hatalom és bürokrácia összefüggésének vizsgálata keretében W. Heindl a továbbiakban azt a kérdést veti fel: mennyiben voltak kezdeményezői és menynyiben csupán kizárólagos eszközei, végrehajtói az államreformoknak. Ezzel kapcsolatban utal Max Webernek a „szakracionális" bürokráciáról való elméleti nézetei közül arra, miszerint a bürokrácia racionalizáló tényező lenne, azaz az uralom állami felépítményében jelentős faktor volt, és pozitív szerepet játszott a mindenkori korszerűsítési és ésszerűsítési folyamatban. Ezt a megállapítást az elemzett időszak osztrák bürokráciájának esetében W. Heindl nem, vagy csak azzal a fenntartással fogadja el — jogosan —, hogy a bürokrácia néha valóban modernizáló szerepet tölt be (pl. a II. József reformjait támogató felső szintű, jozefinista szellemű arisztokrata hivatalnok csoport.) II. Lipót alatt már a reformok kérdésében visszalépés tapasztalható, különösen az alsóbb rangú hivatalnokok részéről, és céljuk nem az ügyek támogatása vagy megoldása, hanem inkább elodázása volt. Később a bürokrácia, másodlagos szerepe miatt, a modernizáló jellegű intézkedések egyértelmű akadályozójává, kerékkötőjévé vált. Itt azonban nem szabad elfelejteni azt, amire W. Heindl is hangsúlyosan felhívja a figyelmet, vajon ez a bürokrácia önkéntesen igazodott-e, vagy kényszerítve volt nem éppen hálás szerepek felvállalására. Mindenesetre az 1840-es 73