Levéltári Szemle, 43. (1993)

Levéltári Szemle, 43. (1993) 1. szám - Vörös Károly: Fügedi Erik (1916–1992) / 108–110. o.

Fügedi Erik (1916—1992) A XX. század harmincas éveiben a politikai, gazdasági konszolidáció és a vele együtt kibontakozó általános stabilizálódás nyomán a magyar történettudományban is új korszak látszik megnyílni. Nem utolsósorban a Klebelsberg és a körülötte csoportosuló, politikailag konzervatív, ám magasan képzett idősebb történészgeneráció gondos nevelőmunkájána'k következtében a szakma orgánumaiban, előadói emelvényein, később az egyetemek katedráin és a közgyűjtemények dolgozószobáiban is egyre sűrűbben jelennek meg újabb, fiatalabb arcok, új módszerek, új megközelítések képviselőiként, új források feltárására támaszkodva, Ezeknek sorába, lép be 1938-ban Mályusz professzor tanítványaként Nyitra megye betelepüléséről írott disszertációjával a 22 éves, frissen doktorált Fügedi Erik. Még ebben az évben, egyelőre tanulmányi ösztöndíjasként az Országos Levéltár kötelékébe kerül. A szépen induló tudós pálya azonban csakhamar megreked: a levéltárak és könyvtárak helyét Fügedi életében is a fegyverek veszik át. 1939—41-ben tölti le katonai szolgálatát, ám alighogy szolgálati ideje lejárt, ismét behívják: ezúttal már a frontra vezénylik. 1942. júliusától 1943 májusáig szolgál kint, részese lesz a doni katasztrófának (amiről azonban soha nem volt hajlandó beszélni). Miután leszerelik, ismét visszatérhet a levéltárakhoz: 1943-ban ösztöndíjasként Szlovákiába 'küldik, és részt vesz az Országos Levéltár az ottani területeken maradt levéltárakat filmező akciójában. Pozsonyban éri a háború vége: 1945 közepén tér vissza Budapestre, ismét a levéltárhoz. De a fiatal, aktív, jól szervező szákemberre csakhamar újabb fontos feladat vár. A háború: az ország hadszíntérré válása, a frontvonalak hullámzása, a menekültek és elűzöttek tízezrei, az imént még uralkodó erkölcsi alapelvek és a közrend összeomlása: a mindezek során elpusztult vagy elrabolt óriási anyagi értékek között kiváltképpen hatalmas tételt jelentettek a közgyűjteményekben és műemlékekben, főleg a vidéken szétszórt kastélyokban és azok muzeális értékű berendezéseiben, könyvtáraiban, képtáraiban és kivált levéltáraiban támadt veszteségek. Katonák és civilek, menekülők és helybeliek egyaránt, osztályharcos alapon vagy valamely formátlan személyi gyűlölettől, vagy egyszerűen a harácsolás, rablás ösztönétől vezetve vittek (rosszabb esetben romboltak), amit csak tudtak. A szerveződő magyar kormány megfelelő apparátus híján sokáig tehetetlenül állt szemben a pusztulással, és amikorra valamit megkezdhetett, a mentendő anyagnak már csak töredéke maradt meg. Erre a mentőmunkára, a még menthető mentésére hozta létre 1945 végén a VKM a Veszélyeztetett magángyűjtemények miniszteri biztosa című kis hivatalt. Az első biztos azonban csakhamar visszalép a hálátlan feladattól; 1946 elején eddigi helyettese, Fügedi Erik immár miniszteri biztosként veszi át az ügyek vitelét, •— 108