Levéltári Szemle, 43. (1993)

Levéltári Szemle, 43. (1993) 1. szám - HÍREK - Póth Piroska: Levéltári kutatás–forráskiadás–nyilvánosság / 102–104. o.

A történeti vonatkozású források kiadása terén uralkodó helyzet vázolása után Pető Iván az 1945 utáni körszakra vonatkozó forráskiadványokról beszélt; nevezetesen arról, ami ezekből kimaradt, továbbá azokról a buktatókról, amelyekkel a kutatónak számolnia kell. Véleménye szerint 1989-ig inkább csak szórványos forrásmegjelenésről beszélhetünk, s nem szisztematikus forrásközlésről; Számtalan tabu érvényesült: a döntéshozó pártszervek működése, a kommunista mozgalom története, a magyar—szovjet kapcsolatok alakulása, az egyházak tevékenysége, a társadalomnak a rendszerről alkotott véleménye, továbbá mindaz, ami 1956-ban történt, nem kerülhetett be a forásszinten dokumentált kiadványok sorába. Véleménye szerint azonban az ún. tematikus tabukon túl a kutatónak számolnia kell a terminológiai tabukkal is. A korszakra jellemző sajátos nyelvhasználat következtében ugyanis az érdemi információ akkor is eltűnhet, ha a kutató egyébként korrekten közli vagy ismerteti a dokumentumokat. Hangsúlyozta azt is, hogy jóllehet az 1945 utáni korszakra vonatkozó források köre rendkívül kiterjedt, szinte minden írott szónak lehet forrásértéke, de — a végletes centralizáció folyományaként — nem árt tudni, hogy a korszak megértése szempontjából fontos források lelőhelyét elsősorban ott kell keresni, ahol a legfontosabb döntések születtek. Pető Iván előadása már érintette az 1945 utáni korszakra vonatkozó forráskiadványok egyik legérzékenyebb pontját: 1956 dokumentumainak kérdését. A továbbiakban Vida István beszélt a szovjet-orosz levéltári kutatások új lehetőségeiről és buktatóiról, A. Varga László pedig a hazai vidéki levéltárakban és irattárakban zajló feltáró munkáról. Vázolta a közigazgatási, igazságszolgáltatási, párt- és BM-iratok jelentőségét 1956 eseményeinek hiteles bemutatásában. Mindezek kapcsán már felmerült a konferencia másik napirendi pontjának legfontosabb kérdése: nevezetesen az, hogy korlátozható-e, s ha igen mennyiben a kutatás szabadsága. A korlátozás ugyanis mind a levéltárosok, mind a történészek számára nyűg, a levéltárosnak kényszerű és kelletlen hivatali előírás, amihez tartania kell magát, a kutatónak pedig rosszindulatú gáncsvetés, á kicsinyesség inkarnációja, a valóság feltárásának gátja. „Egy hajóban evezünk" tehát, s e megállapítás érvényességét senki nem vonta kétségbe. De mindenki érzékeli azt is, hogy ismét terjed a rossz közérzet mind a levéltárosok, mind a kutatók között. Az előadók egybehangzó véleménye szerint ugyanis 1989-hez képest 1992-re romlottak a tudományos kutatás feltételei. Az okokat keresve két fontos problémakör merült fel: a személyiségi adatok védelmének és a titkos ügyiratkezelésnek a kérdése. Litván György, Borsa Iván, Erdmann Gyula és Kádár Zsuzsa előadása alapvetően az ebből fakadó problémákat vázolta fél. A jelenkorkutatás hazai lehetőségeiről és akadályairól szóló előadásában Litván György hangsúlyozta, hogy e téren 1989 a nagy várakozások és remények éve volt. Az az év, amikor sorra hozzáférhetővé váltak a korábban zárolt dokumentumok. Így volt ez a pártarchívumokban, a Hadtörténeti Intézet Levéltárában, a Belügyminisztérium Archívumában, az Űj Magyar Központi Levéltárban stb. 1992-re azonban határozottan romlottak a tudományos kutatás feltételei: gyanakvás és szorongás tapasztalható, levéltáros és kutató nem bízik egymásban, a kormány pedig nem a kutatókban, hanem a hivatalnokaiban bízik. A személyiségi jogokra és a titokvédelemre hivatkozva olyan komoly gátak állíthatók, amelyek a jelenlegi szabályozás mellett szinte lehetetlenné teszik a kutatást. Litván véleménye szerint a probléma megoldása csak akkor várható, ha törvény mondja ki, hogy a személyiségi jogok kizárólag élő személyekre vonatkoznak, azoknak is csak az ún. privát, civil életszférájára, nem pedig közéleti tevékenységére. Ugyancsak törvénynek kellene szabályoznia a titkos ügyiratkezelés kérdését, a már-már démonikussá váló ún. TÜK-problémát. Litván György 103