Levéltári Szemle, 43. (1993)

Levéltári Szemle, 43. (1993) 1. szám - HÍREK - Póth Piroska: Levéltári kutatás–forráskiadás–nyilvánosság / 102–104. o.

Levéltári kutatás — forráskiadás — nyilvánosság Budapest Főváros Levéltára levéltári napokat rendezett 1992. október 9—10-én. A rendezvény három fő csomópont köré szerveződött: 1. az 1945 utáni forráskiadás jellemzői, 2. levéltár és nyilvánosság, azaz a levéltári kutatás jelenlegi helyzete, lehetőségei és korlátai, 3. a Fővárosi Levéltárban folyó várostörténeti munka eredményeinek bemutatása, a dualizmuskori Budapest társadalmi-politikai életében zajló folyamatok elemzése révén. A rendezvénysorozat első napjának nyitó előadását a magyar történészek egyik „nagy öregje", Benda Kálmán tartotta, aki az 1945 utáni forráskiadás helyzetét térképezte fel — a történeti vonatkozású forráskiadványokét, nem az 1945 utáni korszakra vonatkozó forrásokét tehát. Bevezetőjében hangsúlyozta, hogy a politikai befolyásolás momentuma, akarata, szándéka szinte minden korszak forráskiadványainál tetten érhető, ám ha ez a — mégoly jó szándékú — akarat és szándék túlságosan erős, megfoszthatja értelmétől, szinte megsemmisítheti a források publikálását. Meglátása szerint ez történt 1945, pontosabban 1948 után. 1945 nagyon sok történész számára is az óriási optimizmus, az újrakezdés éve volt. Számosan remélték, hogy korrigálni lehet a korábbi korszakban e téren meglévő egyoldalúságokat, a gazdasági életre, illetve az utolsó száz év történéseinek megmutatására vonatkozó forráskiadványok hiányát, bizonyos politikusokra vonatkozó források publikálásának mellőzését. 1947/48-ban azonban ezek a remények szétfoszlottak. A történetírás intézményeit centralizálták, a források kiadását az e téren korábban nem jeleskedő Tudományos Akadémia hatáskörébe utalták, s egyidejűleg nem történészi, hanem levéltárosi feladatnak minősítették, alapvető szabályainak oktatását a történész hallgatók képzéséből száműzték. A Magyar Történelmi Társulat 1921-es forráskiadvány-szabályzatát negligálták, a szakszerűség terén mindenki azt csinált, amit akart. Ez az „azt csinált, amit akart" azonban csakis a szákmai szempontokra vonatkozott, más tekintetben nagyon is -szigorú, rigorózus elvárások érvényesültek. Számos, korábban megindult vagy előkészített kiadványsorozat megszakadt (pl. a Zsigmond-kori okmánytáré, az urbáriumoké, az úriszéki jegyzőkönyveké, a budai basák levelezéséé). Folytatásukra majd csak a 70-es, 80-as években került sor. Megkezdődött a korábban mellőzött Kossuth Lajos iratainak kiadása, de megszakadt a Széchenyi iratok közzététele. Előtérbe kerültek a politikai megfontolások szerint összeállított tematikus válogatások, népszerű olvasókönyvek, amelyek többnyire az utolsó száz év történéseire koncentráltak, s kihagyásoktól, dokumentumok elhallgatásától, csonkolásától, a nem tudásból fakadó ferdítésektől, értelemzavaró vagy a szöveg eredeti értelmét megváltoztató átfogalmazásoktól hemzsegtek. Jó forráskiadványok persze 1947/48 után is születtek, s ebben jelentős szerepet játszották a társtudományok (irodalomtörténet, néprajz stb.). Mindazonáltal avatott történész kezében e kiadványok egy kicsit nyilván mások lettek volna, s ez talán jó is lett volna. Hasonlóképpen méltányolta az előadó a vidéki levéltárak évkönyveiben megjelent forrásközlések jelentős részét, hangsúlyozva, hogy ezek egy része olykor hagy némi kívánnivalót maga után, ám sok esetben mégis ezekben a kiadványokban jelentek meg a fontos, érdemi információt is tartalmazó források. 102