Levéltári Szemle, 42. (1992)

Levéltári Szemle, 42. (1992) 4. szám - Szögi László: Adatok a Habsburg monarchián belüli egyetemi peregrináció történetéhez, 1790–1850 / 13–40. o.

korszakunkban bizonyos következetlenséggel jár, hiszen így a határőrvidék egy része bekerült a vizsgált területbe, más részei viszont kimaradnak, mint ahogy kimaradnak a Horvátországban vagy Szlavóniában élő kis számú, nem délszláv lakosság peregrinusainak adatai is. E kétségtelenül vitatható megoldást tudatosan, s több okból is választottuk. Gyakorlati kérdés, hogy a vizsgált terület ilyen mértékű kitágítása oly mértékben növelte volna a kutatás időigényét, hogy arra egyszerűen nem volt lehetőségünk. Lényeges szempont az is, hogy peregrinációs kutatásainkat időben legalább 1918-ig kívánjuk tovább folytatni, és a későbbi időszakban az említett Dráva—Duna vonal már a tényleges belső politikai határt jelenti. Mégis a legfontosabb érv, ami a választás mellett szólt, az a kutatásaink során szerzett tapasztalatok. A Habsburg-birodalom egyetemeire és főiskoláira a 19. században egyre nagyobb számban érkeztek balkáni területekről származó diákok. A Balkán belső határainak állandó változása azonban lehetetlenné teszi, hogy politikai határokhoz kössük a térség peregrinációjának vizsgálatát. Meggyőződésünk, hogy a Balkánról kiinduló peregrinációt, legalábbis az I. világháborúig, egy közös kutatás keretében kell feltárni Konstantinápolytól a román fejedelemségekig és Görögországtól Szerbiáig, ideértve a szlavón, horvát, bosnyák és dalmát területeket is. A két forradalom közötti időszakban, a Lajtán túli tartományokban működő mind a 17 egyetemen, illetve akadémián volt magyarországi és erdélyi születésű hallgató. A jelzett korszakban mintegy 8830 peregrinusról tudunk dunk (Horvátországot és Szlavóniát nem számítva). Közülük jó néhányan több helyen is megfordultak, több helyre iratkoztak be. A peregrinálási kedv a politikai és hadieseményeknek megfelelően változott. Az újonnan beiratkozok száma 1790—1805 között gyorsan növekedett (1805-ben 151 fő), majd a napóleoni hadjáratok miatt erősen zuhant, 1813—1825 között viszonylag egyenletesen fejlődött. Ez utóbbi fejlődés nemcsak a napóleoni háborúk utáni konszolidációval magyarázható, hanem a bécsi udvarnak azzal a törekvésével is, amellyel igyekezett minél kisebbre csökkenteni a birodalmon kívüli peregrinációt. Ismert, hogy az 1819 márciusi, jénai Kotzebue merénylet után augusztusban ült össze Karlsbadban a „Szent Szövetség" kongresszusa. A karlsbadi határozatok után nemcsak a németországi Burschenschaft-ok működését tiltották be, de a Habsburg-birodalomban is tilos volt az egyetemi ifjúsági egyesületek működése. 1821-ben, a bécsi Egyetemen protestáns teológiai fakultás alapjait vetették meg, s így kívánták elérni, hogy a protestáns lelkészek se menjenek külföldre tanulni. Ebben az időben a magyar diákoknak sem engedélyezték a németországi peregrinációt, de mivel a bécsi protestáns fakultás, főleg a református magyar teológusok igényeit nem elégítette ki, 1825-ben újra megengedték a birodalmon kívüli egyetemi tanulmányokat. Az 1830 körüli mélypontot az európai kolerajárvány és a forradalmi mozgalmak újabb erősödése magyarázhatja. Innen kezdve, egészen a szabadságharcig, korábban soha nem látott méretekben nőtt a külföldi egyetemekre beiratkozottak száma. A maximumot 1839-ben 286 új beiratkozóval érte el. 1839 és 1844 között átmeneti csökkenés következett be, majd 1846-ban ismét csaknem a korábbi maximumot közelítette meg a Magyarországról a Monarchia egyetemeire beiratkozottak száma. Itt azonban nem átmeneti hullámzásról van szó, hanem egy valódi fordulópontról, ami a mellékelt grafikonról is jól leolvasható. 1790-től egészen 1842-ig, a birodalmon belüli magyar peregrinációban a bécsi egyetem játszott meghatározó szerepet. A peregrinusok összlétszámát és a bécsi egyetemen magyarországi hallgatóit mutató vonalak lényegében párhuzamosan haladnak 1842-ig, 1839 után azonban már tartósan egyre kevesebben iratkoztak be a bécsi egyetemre, de a csökkenést megállította a bécsi Polytechni18