Levéltári Szemle, 42. (1992)

Levéltári Szemle, 42. (1992) 1. szám - A privatizáció és a levéltárak: nemzetközi szakmai konferencia Budapesten / 14–22. o.

Egy rövid múltba tekintéssel kell kezdenem. Hazánkban a levéltári jogszabályalkotás a második világháború előtt került szembe konkrétan a problémával. Az akkor kidolgozott elvek alapján, de már a háború után, a szocialista pártállam létrejötte előtt két esztendővel, amikor még számottevő magántulajdonú szervezet működött az országban, született meg a levéltárügy rendezéséről szóló 1947. évi XXI. törvény. Ez külön fejezetben foglalkozott a magánlevéltárakkal, pontosabban a közhatóságok, közhivatalok, köztestületek és közintézmények közé nem tartozó természetes és jogi személyek, köztük a magánvállalatok irataival. A törvény — a magántulajdont alapvetően tiszteletben tartva, ugyanakkor a közérdek biztosításától is vezérelve — kimondta, hogy azokat a magánlevéltárakat (ezalatt nem intézményt, hanem levéltári anyagot kell érteni!), amelyeknek sértetlen fennmaradásához különös történeti értékük miatt közérdek fűződik, a kultuszminiszter (a levéltári főhatóság) közérdekű levéltárrá nyilváníthatja. Az ilyen levéltári anyag csak a levéltári szakhatóság engedélyével ruházható át és selejtezhető, sőt ha fennmaradását veszély fenyegeti, a kultuszminiszter elrendelheti közlevéltárban való ideiglenes elhelyezését is, természetesen a tulajdonjog fenntartásával. Az is természetes volt, hogy a törvény semmilyen levéltári jellegű iratkezelési szabályokat nem tartalmazott a magánszervezetek vonatkozásában. Sajnos az első magyar levéltári törvény rendelkezéseinek gyakorlati érvényesülésére nincs tapasztalatunk, mert végrehajtására a történelem nem hagyott időt. Mégis fontos előzmény; olyan, amelynek alapelgondolását az új szabályozás sem hagyhatja figyelmen kívül. Elképzeléseink kialakítása során áttekintettük a nyugat- és észak-európai államok vonatkozó jogszabályait és gyakorlatát. Tisztában vagyunk azzal, hogy mechanikusan nem másolhatjuk le a külföldi példákat, azonban jó ötleteket, megoldási módozatokat meríthetünk belőlük, önök előtt jól ismert, hogy az európai államokban elég széles skálán mozog a magánvállalatok történeti értékű iratainak levéltári védelme. Az egyesülő Európa egyesülés felé haladó jogrendszerei nyilván szűkítik majd az országok levéltári rendszerei közötti különbségeket, jelenleg azonban még számottevő differenciákról beszélhetünk. Szabadjon — mintegy emlékeztetőül — néhány utalást tennem. Abban egységesek az államok, hogy egyrészt a magánvállalatok kurrens iratkezelésére vonatkozóan a levéltári jogszabályok nem tartalmaznak előírásokat; másrészt engedélyhez kötik az értéket képviselő magániratok külföldre vitelét. Viszont míg pl. Franciaországban az értékes magánvállalati irategyüttesek fennmaradását az 1979. évi levéltári törvény kötelező szabályok előírásával kívánja biztosítani (a történeti értékű magánlevéltári anyagok védetté nyilváníthatók, ezeket tilos megsemmisíteni, állami nyilvántartást vezetnek róluk stb.), addig a németországi levéltári törvényhozás nem terjed ki a magánszférára! A gyakorlati problémakezelésben is szembetűnőek a különbségek. Németország igen komoly hagyományokkal rendelkezik az egyes vállalatok vagy gazdasági érdekszövetségek, kamarák által fenntartott magánlevéltárak terén, az állam nem szól bele ezekbe az ügyekbe. Igaz, az állami levéltárak ma már egyre inkább kiterjesztik gyűjtőmunkájukat a magánszférára is. Finnországban viszont ugyan egyesületi formában, de döntően állami finanszírozással központi gazdasági levéltár működik, Dániában közvetlenül az állam tart fenn ilyet, s Franciaországban is hasonló közvetlen állami szerepvállalásról beszélhetünk. Az évtizedekkel ezelőtti hazai kezdeményezés, a külföldi példák, valamint a konkrét helyzet alapján dolgoztuk ki azokat a szabályozási elveket, amelyek kívánatosnak látszanak a magánvállalatok történeti értékű iratainak védelme érdekében. Minden vonatkozásban ugyan még nincs szakmai konszenzus, azonban a fő kérdésekben egyetértés mutatkozik. 18