Levéltári Szemle, 41. (1991)

Levéltári Szemle, 41. (1991) 4. szám - Zsoldos Attila: Adalékok a királyi várszervezet udvarispáni tisztségének történetéhez / 20–31. o.

szervezet udvarispáni tisztsége a 11—12. század fordulóján újonnan megjelenő intézmény volt, s ismert formájában nem vezethető vissza a 11. század végénél korábbi időkre. A királybírónak mint a királyi várszervezettől független megyei intézménynek éppen egy, a várszervezethez tartozó, az ispántól közvetlenül függő tisztségviselő, az udvarispán javára történő háttérbe szorulása kifejezetten egybevág az ispáni hatalom territoriális jellegének majd a 13. század folyamán kiteljesedő megerősödésével,

20 s minden bizonnyal maga is hozzájárult annak eredményességéhez. Az udvarispáni tisztséget, önmagában való jelentősége mellett, az segítette ennek a szerepnek a betöltésében, hogy kialakult egyfajta kötődése a megye területiségéhez, hasonlatosan a királybírákhoz. Erre utal, hogy a sajátos területi elrendezésben — két egymással össze nem függő tömbben — megszerveződött Árpád-kori Űjvár megyében az újvári ispán külön udvarispánt tartott a hevesi részek számára.

21 A királyi várszervezet, mint történetírásunk eddig is hangoztatta, a 12—13. század fordulóján, illetve az azt közvetlenül megelőző évtizedekben élte virágkorát. A prosperitás jellemzői között eddig jobbára csak két tényezőt volt szokás számon tartani: az ország másodlagos megtelepedésű területeinek nagy részén is megszerveződött a királyi várszervezet, létrejöttek a királyi vármegyék; valamint sem tömeges birtokeladományozások, sem a várszervezet kötelékéből felszabadító kiváltságolások nem veszélyeztették a királyi várszervezet hagyományos rendjét. Harmadik elemként méltán állíthatjuk az előbbiek mellé, hogy részben az ispán addig is meglevő, részben pedig az udvarispán újonnan megszerzett bírói illetékességén keresztül a 12—13. század fordulójára a királyi várszervezet igazságszolgáltatási hatásköre kiterjedt immár a királyi vármegye egészére. A királyi várszervezet fentiek szerint jellemezhető virágkora igen rövid időszak volt. Már a 13. század első negyedében jelentkeztek azok a folyamatok, amelyek véget vetettek annak a „hegemóniának", amelyet a királyi várszervezet gyakorolt a királyi vármegye felett. A feltehetően már Imre idején megkezdődő, de teljes méreteiben csak II. Endre uralkodása alatt kiteljesedő, s a királyi várszervezet népeit és földjeit is súlyosan érintő birtokeladományozások, ha nem is eredményezték a királyi várszervezet azonnali felbomlását, megalapozták ezt a később valóban bekövetkező fejleményt. Ezzel egyidejűleg vált érzékelhetővé az a társadalmi mozgás, amelynek során a jómódú birtokos közszabadok elkülönültek vagyontalan vagy éppen elszegényedő társaiktól. A királyi hatalom által is elismert új jogállásuk birtokában a közszabadok ezen felső rétege, immár királyi serviensként (serviens regis) elsősorban a királyi vármegyének a személyükre és javaikra 'kiterjedő joghatóságától igyekeztek megszabadulni. E törekvésüket főként az magyarázza, hogy a 13. század első évtizedeiben a királyi vármegye igazgatásában már kétségtelenül a királyi várszervezet töltött be domináns szerepet, s ez a helyzet azzal fenyegetett, hogy a királyi serviensek közszabadsága veszélybe kerülhet. Tudomásunk van arról, hogy birtokaikat, s nem egy esetben státusukat is támadások érték a várszervezethez tartozó népek részéről.

22 A királyi servienseket megillető jogokat írásba foglaló 1222. évi Aranybulla intézkedéseinek egyik lényeges eleme éppen a megyei bíráskodás intézményeinek szabályozása volt. A törvény 5. cikkelye mindhárom megyei bírói fórumról rendelkezett. Az ispánokat eltiltotta a királyi serviensek birtokai (s nyilván az azokon élő népek) feletti ítélkezéstől. Jelentősen szűkítette az Aranybulla az udvarispán hatáskörét, joghatóságát a várszervezethez tartozók ügyeire korlátozva. Az a körülmény, hogy a törvény szövege „megyei udvarispánok"-ról (comites curiae parochiani) tesz említést, akik azonban „saját várukhoz (sui castri), a királyi várszervezethez tartoznak, egyértelműen jellemzi azt 23