Levéltári Szemle, 41. (1991)

Levéltári Szemle, 41. (1991) 4. szám - Gerics József–Ladányi Erzsébet: A magyarországi birtokjog kérdései a középkorban / 3–19. o.

(köztük 15 határos birtokos) és 305 popularis homo azt vallotta, hogy a felperes által adományba kapott Budafölde „mindig és régtől fogva várnépeké (hominum castrensium) volt és az most is övéké. Tamás, az alperes, mint homo castrensis élt rajta, soha ... Tamásé és őseié nemes várjobbágyság címén (nobilis iobagionatus castri) nem volt és nem is lehetett, tehát 'királyi adományozás (regié collacioni) alá kell tartoznia". Ezzel szemben 56 nobilis provinciális (köztük 11 commetaneus) és 91 popularis homo vallomása szerint „Budafölde... mindig és régtől fogva nemes várjobbágyság címén illette meg Tamást és őseit,... ők azt nemes várjobbágyság címén (titulo nobilis iobagionatus castri) birtokolták és birtokolják most is, és egyáltalán nem tartozik királyi adományozás alá". Az országbíró hangoztatta ugyan, hogy a köztudomány eredménye inkább a felperes, mint az alperes igaza mellett szólt, mégis az 1328. évi eljárás következményeként az alperes javára ítélte meg a Budaföldére vonatkozó esküt. Miután pedig a hiteleshely jelentése szerint az alperes 14 nemessel (köztük 1 commetaneus) együtt megesküdött, hogy Budafölde „őt és őseit mindig és régtől fogva nemes várjobbágyság címén illette meg és kell is illetnie, ők azt az említett címen... birtokolták, az soha nem volt várnépek földje, ezért királyi adományozás alá semmiben nem tartozott és nem kell tartoznia", ezért az országbíró Budaföldét tartozékaival meghagyta az alperes Tamásnak és utódainak „az őket megillető jogon mindörökre birtokolni (iure eis attinenti... in perpetuum possidere)"

35 Az egész eljárásnak szempontunkból legfontosabb tanulsága az, hogy a nemes várjobbágyok és országos nemesek nemességének és birtoklási jogcímüknek az azonossága még 1375-ben, vagyis az Anjou-kor végén nem vetődött fel, hanem fennállt köztük a világos különbség. Tanulságos példája a nemes várjobbágy sorsának a Pozsony megyei Csukár fia Péter fia János esete. Róla a legtöbbet 1291. évi végrendelkezése alkalmával tudjuk meg. Oklevelében „Péter fia, János pozsonyi várjobbágynak (iobagio castri Posoniensis)" nevezi magát. Ö számos más személynek, köztük apja özvegyének, mostohaanyjának, a nobilis domina-nak a jelenlétében úgy végrendelkezett, hogy a pozsonyi Szent Üdvözítő (S. Salvator) egyház temetőjébe kíván eltemetkezni, ahol apja és más ősei (progenitores) is nyugszanak. Ezért azután mindannyiuk lelkének üdvösségéért a „hajdani királyi adománynyal adott (olim ex donacione regia collatam)" Tűrne (más néven Csukárd) possessio-t a nevezett egyházra hagyja úgy, hogy halálával „ipso facto az egyház tulajdonába és hatalmára szálljon át, rokonaim közül senki sem mondván ellen, mert nem öröklött birtok az, hanem a királyi felség adománya (cum ipsa possessio non sit hereditaria, sed collacio regié maiestatis)".

36 Az esztergomi káptalan ugyanerről szóló oklevele őt strenuus miles, Johannes filius Petri, nobilis iobagio castri Posoniensis-nek nevezi, előadja, hogy János fiúörökös hiányában tette a végrendeletet, s hogy ő, ősei és elődei a Szent Üdvözítő egyháznak „igazi patrónusai (veri patroni)".

37 János végrendeletét 1291-ben átírta a győri káptalan. A végrendelet az átírás szerint „sigillo nobilis et strenui viri Johannis filii Petri filii Chukar de comitatu Posoniensi" volt megerősítve.

38 A végrendeletet 1292-ben megerősítette a király is. ö az oklevélben Jánost a pozsonyi vár nemes jobbágyának (nobilis iobagio castri Posoniensis), illetve várjobbágynak (iobagio castri Posoniensis) írja.

39 A győri káptalan 1292. évi egyezség-levele az adomány érdekes utó játékáról tudósít. Eszerint Tűrne (Csukárfalva) miatt János halála után jogvita (altercatio et verba) keletkezett a Szent Üdvözítő egyháza és öt név szerint felsorolt Pozsony megyei nemes (nobiles de comitatu Posoniensi) közt. Az illető nobiles azután megegyezett az adományos egyházzal. Lemondtak minden vitáról, ellentmondásról, perről és jogról, amely őket Tűrne birtokban történetesen 15