Levéltári Szemle, 41. (1991)

Levéltári Szemle, 41. (1991) 3. szám - HÍREK - A Magyar Levéltárosok Egyesületének tisztújító közgyűlése / 89–93. o.

nem kis gondot okoz. Igaz ugyan, hogy június 22—24. között Szegeden Helytörténetírás és levéltár, Szekszárdon szeptember első két napján A levéltári forráskiadványok címmel rendeztünk tanácskozást, de a távolabbi országrészekből a kollégák csak mérsékelt számban tudtak ezeken részt venni. Már megalakulásunk első évében felmerült annak a gondolata, hogy célszerűbb lenne szekciókat alakítani, mert a területi vagy a szakmai szempontok alapján alakuló kisebb közösségek programjainak megszervezése könnyebb lenne, s ezeket a rendezvényeket változatosabbá is lehetne tenni. Ekkor még az elnökség véleménye is megoszlott, s inkább az egységes programok mellett döntöttünk. Az idő és a körülmények azonban azokat a kollégákat igazolták, akik a kezdettől fogva szekció-pártiak voltak. Ezért az elnökség 1988. december 15-i ülésén az alapszabály adta lehetőséget figyelembe véve úgy határozott, hogy az egyesületi tevékenységet a területi elv alapján szerveződő szekciókban folytatjuk. Az 1989-ben megalakult területi szekciók által szervezett hasznos összejövetelek azt is bizonyították, hogy célszerű a hasonló intézmények, vagy az azonos érdeklődésű levéltárosok szakmai csoportosulása is. Ezért megalakult a szaklevéltári és a számítástechnikai szekció is. Az 1989. év legjelentősebb rendezvénye az augusztus 24—25-én Nagykőrösön megtartott Ne tévesszünk utat! mottót választó vándorgyűlésünk volt. Ekkor már mindenki által érezhetően megkezdődött az ország politikád, társadalmi és gazdasági intézményrendszerének átalakulása. Bár még nem tudhattuk, hogy mi lesz ennek a folyamatnak a végeredménye, de azt már világosan láttuk, hogy a változások döntő módon befolyásolják a levéltárak működését, feladatkörét, az általuk őrzött forrásanyag használatát, kutatását, s meghatározzák a levéltáraknak a kialakuló új intézményrendszerben elfoglalandó helyét. Az elhangzott előadások (Lakos János: A levéltári kutatások korlátozásának jelene és remélt jövője; Tóth Zoltán: A helyi és megyei önkormányzati törvény szabályozási koncepciója; Molnár József: A levéltárügy újraszabályozásának szakmai előkészítése) és a hozzászólások mindegyike az átalakulás bizonytalanságában is a jövő stabilitásának szükségességét és ennek legcélszerűbb megoldásait kereste. Elnökségünk már a tanácskozás előtt kiadott sajtónyilatkozatában leszögezte, hogy a levéltári anyag kutatási korlátozását csak a jogos magánérdek és a valóságos államérdek fennforgása esetén lehet kimondani. Varga János elnökünk már az 1988-ban elhangzott Levéltár és identitás című előadásában kifejtette alapvető gondjainkat, s ezeket csak az új módon megfogalmazott elvek ailapján, az ezekből folyó célszerű gyakorlati változtatások útján vélte megvalósíthatónak. A nagykőrösi vándorgyűlésen elhangzott hozzászólásaiban és összefoglaló értékelésében „az el nem téveszthető út" irányát jól indokolt szakmai és gazdasági érvekkel alátámasztottan szakterületünk egyfajta centralizációjában jelölte meg. Elnökségünknek a készülő új levéltári törvénytervezet koncepciójának kialakítása során állást kellett foglalnia a lényegi kérdésekben, így az állami főfelügyelet lehetséges változataiban is. Az írásban is rögzített véleményünk az volt, hogy a főfelügyeletet vagy a köztársasági elnök hivatala, vagy a parlament, vagy a kormányelnök hivatala gyakorolja, s csak végső soron kerüljünk a művelődési miniszter személyes felügyelete alá. Az állásfoglalás után tagjaink közül többen, s az állásfoglalás kialakításában részt vevő elnökségi tagok közül is néhányan utólag egyet nem értésüknek adtak hangot. Elnökünk ezt úgy értelmezte, mintha személyes meggyőződésével azonos elnöki véleménye ellentétbe került volna a vezetőség és a tag91