Levéltári Szemle, 41. (1991)
Levéltári Szemle, 41. (1991) 2. szám - Lőrincz Zsuzsa: Magyar honos munkások Németországban: adatok a berlini követség munkásgondozó hivatalának működéséhez / 3–12. o.
száma, amire ők maguk sem késlekedtek többször rámutatni. Kevesen voltak és ez behatárolta tevékenységüket. Ez azonban nem a leglényegesebb. Sokkal inkább volt befolyásoló tényező, hogy a magyar állam súlyánál, helyzeténél fogva nem léphetett fel eredményesen állampolgárai érdekében. Adataink vannak arra, hogy a Németországban dolgozó magyar munkások nyilvántartásánál rendkívüli nehézségekkel kellett megküzdeniök. Felkérték a vállalatokat, gazdaságokat, hogy közöljék a náluk dolgozó magyar állampolgárok nevét és személyi adatait. Néhányan válaszoltak is, személyi kartonokat is vezettek, de ezt mindennek lehet nevezni, csak pontos nyilvántartásnak nem. A Németországban dolgozó legális munkások számát 1943-ban mintegy 2,5—3 ezer főre, a legalizált munkások számát 12—13 ezer főre, az illegális munkások számát mintegy 9—12 ezer főre becsülték. 12 Török Endre gazdasági munkaügyi felügyelő rendszeresen látogatta az üzemeket, ahol magyar honos munkások dolgoztak. Tapasztalatait jelentésbe foglalta és megküldte az illetékes minisztériumnak. Ezekből nemcsak az derült ki, hogy milyen körülmények között éltek a mezőgazdasági és az ipari munkások, hanem az is, mit kísérelt meg tenni értük a felügyelő. Nem érdektelen Hohmann Antal r. k. és Högye Mihály ref. lelkész működése sem. Különösen Högye Mihály szókimondó jelentései figyelemreméltók. Amikor a német hatóságoktól kiutazásukhoz a magyar külképviselet kérte az engedélyt, a németek csak azzal a feltétellel adták meg a hozzájárulást, hogy politikai, szociális, munkásjóléti kérdésekkel nem foglalkozhatnak, csak istentiszteleteket tarthatnak. Amint azonban jelentéseikből kiderül, az istentiszteletek előkészítéséről maguknak kellett gondoskodni, ami azért is nehéz volt, mert az üzemek látogatását nem engedélyezték. A szertartások helyéről és idejéről az üzemeken keresztül a DAF értesítette a munkásokat. Ezek az értesítések, érdekes módon, valahogy nem mindig jutottak el az érdekeltekhez. Az előzetes megállapodás ellenére a lelkészek, ahol tehették, látogatták a munkásokat. Jól ismerték helyzetüket, gondolkodásmódjukat. Ök írtak arról is, hogy nagy különbség volt az ún. népi-németek (svábok) élelmezése és a magyar munkások ellátása között. Egy csoportban mentek ki, azután választották szét őket. Ugyanazt a munkát végezték a magyar honosok is, de a „népidk" megkapták a teljes mennyiségű élelmiszer jegyet, sőt a pótjegyeket is. (Összesen 600 g húst kaptak egy hétre.) Nem a táborban, hanem a gyárban étkezhettek, ahol a jegyek kis részét kellett leadniok. Naponta kétszer kaptak meleg ételt, igen olcsó áron. A magyar munkások ellátása munkahely szerint változott. Volt olyan mezőgazdasági munkahely, ahol a húsadag heti 100—200 g volt. Érdemes szó szerint idézni Högye lelkész jelentésének azt a részét, amely a magyar munkások hangulatával foglalkozik. „Érdekes a háborúval szemben tanúsított magatartásuk. A fiatalabb ja majd kivétel nélkül azért marad kinn, hogy el ne vigyék katonának. De ettől az egészen személyes vonatkozástól eltekintve is, általában nem értik, hogy mi köze Magyarországnak a háborúhoz és igen gyakran teszik fel a kérdést, hogy miért kell Magyarországnak is harcolnia. A háborúban pusztán német érdeket látnak, s egyesek nyíltan hangoztatják, hogy ezért az új Európáért, amit Németország akar, nem vagyok hajlandó meghalni." Majd később így fogalmaz a lelkész: ,,... ez a magatartásuk tapasztalatom szerint, az itteni tartózkodásuk alatt kialakult németgyűlöletük eredménye." lA Kállay Miklós miniszterelnöksége idején egyfajta érdeklődést lehetett tapasztalni a külügy részéről a munkások helyzete, konkrétan ruházkodásuk iránt. Biró Jenő főkonzul, Kállay rendeletére többek között jelentést kért arról, hogy az egyik vállalatnál megkapták-e a megígért ruhákat, kinek nincs kalapja, kinek nincs fehérneműje. Az adatokat az Állami Munkaközvetítő 7
