Levéltári Szemle, 40. (1990)

Levéltári Szemle, 40. (1990) 4. szám - Petritsch, Ernst D.: Az Osztrák Állami Levéltárban őrzött oszmán-török iratok regesztái / 41–47. o.

mint magyar királynak kellett követnie őt. Mivel a szerződés oszmán szempontból illegális volt, nem nézhették tétlenül, hogy a Habsburgok Szapolyai halála után Magyarországot annéktálni törekszenek. Az oszmán hadsereg újólag benyomult tehát Magyarországra és megalapozta azt a helyzetet, amely nagyban és egészében a következő másfél évszázadban lényegesen nem változott, azaz Magyarország végleges felosztását. Ennek megfelelően a Habsburgok uralták a nyugati és északi határterületeket; az ország központi része török tartománnyá (vilayet) alakult, melynek élén a Budán (törökül ,,Budum") működő beglerbég állt, pasa rangban; a királyság keleti része, Erdély ezzel szemben oszmán vazallus állam maradt, befelé messzemenő autonómiával, mindaddig, míg az erdélyiek az adót szabályszerűen beszolgáltatták és nem léptek — oszmán szempontból áruló — kapcsolatba idegen államokkal. Lehetséges, hogy ez a történelmi kirándulás túl részletesnek tűnik, ámde ezzel tudatosan azt a súlyponti szerepet akartuk kiemelni, melyet a magyar ügyek a Habsburg—török kapcsolatokban betöltötték. Ennek megfelelően hangsúlyoztuk azt az oszmán szemléletmódot, amely a bemutatott dokumentumokban kényszerűen kifejezésre jut. Mi a jelentősége tehát az Osztrák Állami Levéltárban lévő oszmán—török dokumentumoknak a magyar történelem szempontjából? A tematikus súlypontok egyikét természetesen azok az oklevelek jelentik, amelyekben a diplomáciai kapcsolatok tükröződnek vissza: fegyverszüneti, illetve béketárgyalásokat készítenek elő, követeknek biztos kíséretet nyújtanak, szerződéseket zárnak le, ratifikációkat cserélnek ki. A „béke" és a „fegyverszünet" közötti különbség a nyugati érzékenység számára észlelhető, azt nem kell túlértékelni. Az iszlám jog szerint különben sem volt a mi felfogásunknak megfelelő béke a moszlimok és a máshitűek között, hiszen az iszlám világ állandó összeütközésben állt a nem moszlimokkal. (Dar-elhart = a háború báza!) Ezért a béke csak ideiglenes jellegű lehetett s a szó igazi értelmében csak az iszlám hatalom alá történő behódolás esetére volt tervbe véve. A gyakorlatban gyakran belenyugodtak viszont annak szükségességébe, hogy a keresztény államokkal szerződéseket kössenek, de ezek az egyezmények időben behatároltak voltak. Ily módon egy egyezményt a muszlimok oldaláról nem mint békét, hanem mint fegyverszünetet tekintettek és ezzel az iszlám törvényeknek eleget tettek. Az itt ismertetett kötet által feldolgozott időszakban, tehát 1526—1574 között, először 1533-ban állapodtak meg fegyverszünetről, amelyet azonban írásban nem rögzítettek. Az 1547-es szerződést öt évre kötötték, az 1562-es, 1568-as, 1574-es tartama nyolc évre szólt. Ebben az összefüggésben említhetők azok az oszmán források is, amelyekben a fegyvernyugvás megsértése ellen tiltakoztak. Ilyenek a gyakorta meghosszabbított béke- (fegyverszüneti) megállapodások ellenére napirenden voltak. Ehhez járult a majdnem szakadatlan „kisnáború", amely azáltal alakult ki, hogy a Habsburg és az oszmán területek között sohasem állapítottak meg és jelölték ki határokat. Egyáltalán nem volt határ a mi felfogásunk szerint, hanem a mindenkori befolyási övezet ott végződött, ahol az egyes végvárak részéről az ellenőrzés véget ért. Ehhez jött még az is, hogy a magyar mágnások, akik Szapolyai halála után nagyrészt Magyarország Habsburgok által kormányzott területére költöztek, az ország felosztását gyakorlatilag nem akarták tudomásul venni. Egykori jobbágyaiktól, akik a törököktől igazgatott országrészekben laktak — és akiket az egzaktan vezetett török adójegyzékekbe („defter") természetesen ugyancsak felvettek — miként korábban, úgy most is behajtották az adót. Ez azt jelentette, hogy a szerencsétlen jobbágyoknak dupla adót kellett fizetniük, ami, eltekintve a háborús hatásoktól, egyik fő oka volt Magyarország középső területe feltartóztathatatlan elszegényedésének és pusztásodásának. Ezen44