Levéltári Szemle, 40. (1990)

Levéltári Szemle, 40. (1990) 4. szám - Petritsch, Ernst D.: Az Osztrák Állami Levéltárban őrzött oszmán-török iratok regesztái / 41–47. o.

bégeknél, alig volt lehetséges. Az ilyen esetekben a név és tisztség után azokat az évszámokat adtuk meg, amelyekben az adott személy a regeszták alapján biztosan kimutatható. A regesztákban található helység- és országneveket egy földrajzi mutató tartalmazza. A legtöbb esetben lehetséges volt az azonosítás, noha a különböző nyelvekben használt névalakok bizonyos problémát jelentettek. A Magyar Királyság sok helységének a magyar mellett német, gyakran újabbkori szlovák és román, illetve oszmán—török neve is van. A mutató valamennyit egybefoglalja s ezenfelül a fordításokban hallomás után lejegyzett írásmódokat is, a szükséges utalásokkal együtt. Azokat a helyéket, ahol az egyes dokumentumokat kiállították, elválasztottuk a többi helységnévtől és külön mutatóba foglaltuk. A kötet tárgymutatójában a regesztákat a kb. 40 tárgyszó valamelyikébe soroltuk. Magától értetődő, hogy ezek a fogalmak az iratokban, illetve a regesztákban expressis verbis nem fordulnak elő. Az olvasónak azonban lehetősége van arra, hogy a regeszták tematikáját megismerje és az egyes okleveleket megtalálja. A regesztákban használt rövidítések, az idézett szakirodalmi utalások és a levéltári jelzetek feloldása a függelékben történt meg. Végezetül mindazon fogalmakat, amelyek ismerete nem általános, egy szójegyzék foglalja egybe. A dokumentumok tartalmáról és jelentőségéről Már említettük, hogy az Osztrák Állami Levéltárban lévő oszmán—török eredetű források, három darabtól eltekintve, csak 1526 után kezdődnek. A mohácsi ütközetet követően, melyben II. Lajos magyar király halálát lelte, a római szent birodalom és az oszmán birodalom alapjában véve szomszédok lettek. Szulejmán szultán ugyan kivonult hadseregével Magyarországról anélkül, hogy az országban megszálló csapatok maradtak volna, de igényt tartott a meghódított és elpusztított ország feletti főhatóság gyakorlására, amiből a következő években és évtizedekben még oly sok nézeteltérés adódott. A török kivonulása a nyugati országokban azt a benyomást keltette, mintha Szulejmán lemondott volna hatalmi igényeiről. A magyar mágnások mindenesetre két új királyt választottak: a többség Szapolyai János vajdát, a kisebb rész I. Ferdinánd osztrák főherceget. Az ő törvényességét a választáson kívül a Habsburgok és Jagellók között annak idején megkötött örökösödési szerződés is erősítette. Török szempontból ezzel szemben I. Szulejmán szultán az ország tulajdonképpeni szuverén uralkodójának tekintette magát; oltalma alá vette Szapólyáit és átadta neki az ország igazgatását. Tulajdon főhatóságának alátámasztására 1529-ben Szulejmán serege másodszor is Magyarországra vonult és újból elfoglalta a Habsburgok által megszállt fővárost, Budát. Szapolyai János, miként az Szulejmán győzelmi jelentéséből kiderül, a szimbolikus jelentőségű mohácsi mezőn, miután adófizetésre kötelezte magát, formálisan megkapta a Magyarország feletti uralmat. Mivel Szapolyait oszmán szemszögből vazallusként, és nem szuverén uralkodóként kezelték, Magyarországot az iszlám fennhatósága alá tartozónak tekintették, akkor is ha az országot nem török tartományként szervezték meg. A hódítás korában egyébként elképzelhetetlen volt egy már elfoglalt országot feladni. Szapolyai a vazallusi viszonyt ügyesen kendőzte például a német fejedelmekkel szemben, akiknek mint szuverén uralkodó és így I. Ferdinánd magyarországi ellenfele mutatta be magát. Ügy tűnik, hogy pozícióját maga is teljesen félreismerte, amikor a Habsburgokkal 1538-ban megkötötte a nagyváradi titkos békeszerződést, melynek alapján gyermektelen halála esetén Ferdinándnak, 43