Levéltári Szemle, 40. (1990)

Levéltári Szemle, 40. (1990) 1. szám - Tervezet a magyar levéltárügy újraszabályozására / 8–29. o.

IV. Az 1969. évi levéltári jogszabályok főbb jellemzői A levéltárügy 1969. évi újraszabályozását az iratkezelés általánosan leromlott állapota és a levéltárak katasztrofális helyzete miatt a levéltári szakterület kezdeményezte, illetve kényszerítette ki. Magára vállalva egyúttal egy tőle addig meglehetősen távol álló feladatot, az iratkezelés szabályozásának koordinálását és a végrehajtás ellenőrzését. Az irat- és levéltározás tárgyi és személyi feltételeinek súlyos hiányosságai, valamint az MM Levéltári Igazgatóságának akarata ellenére a jogszabály tervezete azzal a záradékkal került előterjesztésre, hogy a végrehajtás többletköltséggel nem járhat. Ezt a körülményt a szabályozás előkészítői igen szigorú, a személyi és dologi feltételeket normatív módon rögzítő iratkezelési és iratvédelmi előírásokkal, valamint a levéltári hálózat bővülését elősegítő strukturális változtatással, a levéltárak intézményrendszeren belüli helyének pontosabb kijelölésével igyekeztek ellensúlyozni. A központosított levéltári szervezet modelljéből kiindulva, alapvető követelménynek tekintették, hogy a levéltári anyag egészének kezelésében és felhasználásában — a keletkezés pillanatától kezdve — azonos alapelvek és szempontok érvényesüljenek. Ennek érdekében szükségesnek vélték, hogy az iratkezelést és a levéltárakat egy főhatóság irányítsa. Ugyanakkor kívánatosnak tartották a levéltárfenntartók körének bővítését, az 50-es évek elején kialakított levéltári szervezet szétaprózását is. Nem hagyhatták figyelmen kívül a területi levéltárak 1968-ban történt decentralizálását, a megyei (fővárosi) tanácsok közvetlen felügyelete alá kerülését sem. Az iratkezelésre vonatkozó előírások kimunkálásakor a szabályozás előkészítői lényegében egyszerre akarták elérni mindazt, aminek az 1947. évi törvényt, az 1950. évi törvényerejű rendeletet és az iratkezelési reformintézkedéseket követően kellett volna megvalósulnia. Az 1969. évi tvr. — az 1947. évi törvény vonatkozó szövegrészét értelemszerűen átvéve — az irattári anyaghoz fűződő ügyviteli és levéltári érdekkel indokolja az iratkezelés szabályozásának szükségességét. A tárgyi szempont szerint rendszerező iratkezelés meghonosítására tett ismételt kísérletként előírja az irattári anyag ügykörök, illetve tárgyi csoportok, s azon belül selejtezési idők szerinti tagolását, tételekre bontását. A levéltárak tehermentesítése érdekében pedig — hasonlóan az 1950. évi szabályozáshoz — a levéltárakéval azonos őrzési és kezelési követelményeket támaszt az irattárakkal szemben is. Minden szervet (jogi személyt) arra kötelez, hogy iratkezelésének irányításával vezetőállású dolgozót bízzon meg, irattárat létesítsen, és abban szakképzett irattárost alkalmazzon, s irattári anyagának tartalmi értékelését, a történeti értékű iratok kiválogatását maga végezze el. A tvr. az iratkezelés szervezeti és felügyeleti rendjét a megosztott felelősség elvére építi fel. Ennek megfelelően az országos főihatóságok és a társadalmi szervek vezetői — a kormányrendelet mellékleteként közzétett minisztertanácsi irányelvek alapján — saját területükre vonatkozóan iratkezelési szabályzatokat, illetve szabályozási mintákat adnak ki és gondoskodnak a megszűnő szervek iratainak elhelyezéséről. A művelődési miniszter pedig — a levéltári anyag védelmének ágazati felelőseként — az iratkezelési szabályzatok kiadásakor egyetértési jogot gyakorol, s a szabályzatok betartását a levéltárak útján ellenőrzi. Emellett az országos főhatóságok is kötelesek — az általános felügyeleti vizsgálat keretében — az iratkezelést ellenőrizni, s a kirívó szabálytalanságokról az illetékes levéltárat értesíteni. A levéltárba adási kötelezettség alá tartozó dokumentumok köre 1969-ben — az 1950. évi szabályozáshoz képest is — tovább bővül. Főszabályként kerül rögzítésre, hogy irattári eredetű, vagyis jogi személy működése során létrejött levéltári anyagot csak levéltár vehet át és őrizhet. Ezen intézmény alaptípusának a tvr. az általános levéltárat tekinti. Ilyennek minősül az 1945-ös időhatárral megosztott két intézmény (a Magyar Országos Levéltár és az Új Magyar Központi Levéltár), valamint a tanácsi felügyelet alá helyezett területi levéltár. Emellett a művelődési miniszter engedélyével bármely szerv — a tanácsok kivételével — saját, illetve a felügyelet alá tartozó terület levéltári anyásának megőrzésére szaklevéltárat létesíthet. (A tvr. szaklevéltárrá minősítette át a Hadtörténeti Levéltárat és az egyházi levéltárakat.) A különböző irányú törekvések kompromisszumaként létrejött szabályozási koncepció következtében a levéltárak irányításával kapcsolatos rendelkezések igen ellentmondásosak. Ezek értelmében a művelődési miniszter a két országos levéltár felett közvetlen, a tanácsi és a szaklevéltárak felett pedig ágazati felügyeletet gyakorol (kivéve a pártarchívumokat, amelyeket az 1972. évi 19. sz. tvr. ez alól formálisan is kivont). Ugyanakkor minden levéltárra kiterjedő hatállyal ügyviteli sza27