Levéltári Szemle, 40. (1990)

Levéltári Szemle, 40. (1990) 2. szám - DOKUMENTUM - Gergely Jenő: A keresztény párt és a katolikus egyház politikai útkeresése az 1930-as évek második felében / 47–63. o.

szeridegen" radikális elemeket. (Ennek folyamatát e folyóirat hasábjain már mi is dokumentáltuk.)

1 Az 1930-as évek elejétől azonban egy újabb váltás, átrendeződés indult el a magyar társadalomban, gazdaságban, de a legláthatóbban a politikában. Ez kétségtelenül Gömbös Gyula kormányzatával indult meg és bontakozott ki az 1930-as évek közepétől. A változások lényegét részint a társadalom, a gazdaság és vele együtt a politikai modernizációban véljük felfedezni, de ez a modernizáció retrográd irányba mutatott. Az addigi konzervatív struktúra fellazulása nem a liberalizálódás és a demokrácia irányába való elmozdulást tette lehetővé, hanem a fokozatos jobbracsúszást, a totalitarizmus egy megszelídített, szalonképes és úri változatának fokozatos térhódítását. Ennek a folyamatnak a feltárása a szakirodalomban már részint megtörtént, de alig vizsgálták még az alkotmányos monarchikus konzervatív struktúra egyik tartóoszlopának, a katolikus egyháznak a helyzetváltozását és reagálását ezekre az új folyamatokra.

2 Mi az alábbiakban azt szeretnénk dokumentálni, hogy a katolikus egyházi felső vezetés és a keresztény párt együttesen hogyan, milyen formában kereste a kiutat ebből a kritikus helyzetből? Mennyiben tudott gátat képezni a totalitárius törekvéseknek a katolicizmuson kívül és azon belül? Mennyire csúszott a politikai katolicizmus, a keresztény párt maga is jobbra, ragadta magával a „koreszme"? A válaszadáshoz elsősorban a keresztény politikai párt metamorfózisait és programadásait vesszük figyelembe, illetve az ezekhez kapcsolódó közvetlen egyházi reagálásokat vizsgáljuk meg. A bethleni konszolidáció kibontakozásakor a katolikus püspöki kar jóváhagyásával, a politikai katolicizmus irányzatai a Keresztény Gazdasági és Szociális Pártbem találkoztak (1925), amely egy konzervatív, agrárius, legitimista alakulat volt. Egészen 1931-ig kormányzati tényező, az Egységes Párt koalíciós partnere (a kormányban egy miniszteri tárcával rendelkezett). A párt tehát kormányzati felelősségben osztozó „erőtartaléka" volt a hatalomnak. A munkamegosztás a politikai katolicizmuson belül annyiban azonban továbbra is megmaradt, hogy a főváros keresztény pártja, a Wolff Károly vezette Keresztény Községi Párt a fővárosban és a budapesti törvényhatóságban megtartotta különállását (a képviselőházban azonban nem), és az országos pártnál radikálisabb antiszemita és szociális törekvéseket képviselt. Nem voltak legitimista velleitásai és igencsak laza kapcsolatokat tartott a püspöki karral; szívesebben karolta fel a fővárosi papság törekvéseit. A bethleni konszolidáció felbomlásának hatására, már az évtized-fordulón jelentkeztek az új katolikus politikai csoportosulások is. Elsőként a nyughatatlan legitimista Friedrich István alakította meg 1929-ben Keresztény Ellenzék néven a fővárosra korlátozódó pártját, amelyben élesen bírálta Bethlent és az őt támogató keresztény pártot,

3 Friedrich azonban nem élvezte az egyház támogatását, így vállalkozása eleve súlytalan volt. Komolyabb vállalkozásnak bizonyult egy régi keresztényszocialista papképviselő, a legitimista Griger Miklós, ekkor sóskúti plébános 1933-ban alakított Nemzeti Legitimista Néppártja.

4 Griger hosszú politikai pályáján eljutott a keresztényszocializmus és a demokrácia összeegyeztetéséig, és a totalitárius törekvések és a szélsőséges nacionalizmus tagadásáig. Ennek konklúziója volt a leghatározottabb náci- (sőt német-) ellenesség, itthon pedig az agrár fasiszta, majd nyilas mozgalmakkal való bátor szembenállás. Bátorsága sokban Bajcsy-Zsilinszkyhez mérhető, de nála is előbb ismerte fel a szociális kérdések radikális megoldásának fontosságát. Programja egy „szociális népkirályság" volt, a Habsburg restauráció révén látta biztosíthatónak mind a magyar nemzeti függetlenség megóvását a németekkel szemben, mind a revízió előmozdítását, mind pedig a 48