Levéltári Szemle, 40. (1990)

Levéltári Szemle, 40. (1990) 2. szám - G. Vass István: A kutatási korlátozások kérdésköréhez / 27–32. o.

Magyarországon ezek a jogok természetesen a II. világháború előtt is korlátozottan érvényesültek. 1945 után a parlament és a sajtó ellenőrző, információközvetítő szerepe kiterebélyesedett, de ennek lehetőségét kezdettől fogva sokféle korlátozás és manipuláció gátolta. Az 1940-es évek végétől a diktatórikus államhatalom kiépítésének egyik fontos eszköze volt a parlament megregulázása, a sajtó és a könyvkiadás államosítása, s ezáltal az információk monopolizálása. Ugyancsak ebbe az irányba hatott az önkormányzatok megszüntetése, s az öntevékeny politikai és kulturális közösségek (pártok, egyesületek) felszámolása. Mindez azonban még mindig nem volt elegendő! A „fokozódó" osztályharc, az állandó ellenségkeresés egyrészt, az érdekek hierarchizálása, az államérdek mindenek fölé helyezése és a személyes jogok sorozatos megsértése, másrészt természetesen hozta magával azt az igényt, hogy a hatósági, államigazgatási, vállalati és általában a közéleti szféra dokumentumai minél kevesebb ember számára legyenek hozzáférhetőek. Ezt a célt szolgálta, hogy 1949-ben minden szervre kötelező egységes titkos ügykezelési rendszert hoztak létre, melynek keretében részletesen szabályozták a „bizalmas" adatokat tartalmazó iratok kezelésének, tárolásának, továbbításának, mozgásának szabályait. Az előírások betartásának ellenőrzését a Belügyminisztériumra bízták. A Titkos Ugykezelőségek (TÜK) közvetlenül a szerv vezetőjének voltak ugyan alárendelve, munkájukat azonban valójában a Belügyminisztérium iránymutatása alapján végezték. Ebből, valamint a „bizalmas" adatok körének parttalan kiterjesztéséből az következett, hogy munkájukra a túlzott óvatosság nyomta rá bélyegét. Az óvatosságból, a rendelkezések túllihegéséből sohasem származott baj, míg ellenben a kötelező éberség elmulasztása súlyos következményekkel járt. A titkos ugykezelőségek feladata, szervezete és alárendeltsége lényegében mind a mai napig nem változott. A túlzott óvatosság jegyében különösen az 1950-es években minősítettek sok mindent titkosnak, amin ma már csak mosolyogni vagy csodálkozni lehet. Például mí^rt kellett titkosan kezelni a játékfilmgyártás éves terveit? Vagy a népegészségügyre, környezetvédelemre, a különböző rendű és rangú beruházásokra vonatkozó adatokat? A kutatás szempontjából különösen sok gondot okoz a történetiség iránti teljes érzéketlenség, azaz annak figyelmen kívül hagyása, hogy még a keletkezésük idején valóban védendő információk is elavulnak idővel. Elavulhatnak a viszonyok megváltozása, a technikai haladás és egyéb okok miatt. A Híradástechnikai Egyesülés egyik vezetője szerint például azokat az 1960-as években készült számítástechnikai és híradástechnikai eszközöket, amelyek dokumentációit ők ma is szigorúan titkos minősítéssel őrzik, ma már az Üttörő- és Ezermesterboltokban árulják. Sok korábbi „titkot" tesz értelmetlenné az a folyamat is, melynek során napjainkban az állam egyre több aktuális információt kénytelen az állampolgárok számára hozzáférhetővé tenni. Ma már például a politikai nyomás következtében a bős—nagymarosi erőmű építkezésével kapcsolatban egyre több aktuális információ kerül nyilvánosságra. Ennek fényében különösen groteszk, hogy az erőműre vonatkozóan az 1950-es, 1960-as években az Országos Tervhivatalban keletkezett „szigorúan titkos"-an kezelt iratokat ezzel a minősítéssel adták át az Űj Magyar Központi Levéltárnak, s azok ma is csak hosszadalmas engedélyezési procedúra után kutathatók. Igaz, a titkos iratot az iratképző vissza is minősítheti, ez azonban olyan időigényes és bonyolult feladat, hogy csak a legritkább esetben fordul elő. Élő és rendszeres gyakorlattá sehol sem vált. A visszaminősítés előírás szerinti végrehajtása a legtöbb esetben ugyanis szinte fizikai képtelenség. Egy-egy fontosabb államigazgatási szervnél olykor több száz folyóméter iratot — több százezer aktát kellene egyenként felülvizsgálni, sőt a visszaminősítésről mindazokat értesíteni, akik az 28