Levéltári Szemle, 40. (1990)

Levéltári Szemle, 40. (1990) 2. szám - G. Vass István: A kutatási korlátozások kérdésköréhez / 27–32. o.

irat egy példányát annak idején megkapták/

1 (Csak az 1987-ben megjelent újabb rendelet teszi lehetővé, hogy a titkosítás eleve meghatározott időtartamra szóljon, s az irat utána automatikusan elveszítse „bizalmas" jellegét. — Hogy ezt a gyakorlatban hogyan hajtják végre és a TÜK-iratok kezelésében hoz-e lényeges változást, még nem lehet tudni.) Az információbirtoklás monopóliuma azonban — az 50-es 60-as évek politikai gondolkodásának logikáját követve — mindaddig nem teljes, amíg a nemzet (vagy például a nemzetközi munkásmozgalom) múltjában „bárki szabadon turkálhat". A levéltári anyag kutatása korlátozásának az 1950-es években körvonalazódó, majd az 1970-es években egységes rendszerré összeálló koncepciója tehát a fentebb vázolt folyamat szerves része. Alapvető célja az volt, hogy a titkos iratkezelés bevezetése előtt keletkezett iratok egy részét „titkosítsa", illetve, hogy titkosítsa azokat az információkat is, amelyeket ugyan 1950 után vetettek papírra, de valahogy átcsúsztak a minősítés szigorú hálóján. Elegendő csak egy pillantást vetni a kutatási korlátozás alá vont témakörökre, s láthatjuk, hogy a valóban minden országban államtitoknak minősülő adatok, illetve a személyi jogvédelem körébe eső információk -mellett azok a témakörök vannak túlsúlyban, amelyeknek bárki által kontroll nélkül való kutatása szorosan vett napi politikai érdekeket sértett volna. Ebbe a körbe sorolható például már a két világháború közötti időszak jobb- és baloldali mozgalmaira vonatkozó források kutatásának korlátozása is. A legtöbb ilyen témakör természetesen a II. világháború történetéhez és az azt követő időszakhoz kapcsolódik : a magyarság vélt vagy valós nemzeti sérelmei a háború alatt, a szovjet hadsereg -magatartása a felszabadító harcok során, a lakosság által elszenvedett kisebb-nagyobb atrocitások, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság tevékenysége, a hadifogolyügyek, a menekültügyek, a magyar—csehszlovák lakosságcsere, a magyar—szovjet közös vállalatok, az 1945 utáni internálások és rendőri felügyelet alá helyezések stb. Röviden összefoglalva tehát a korlátozások olyan aktuálpolitikai tabukhoz kapcsolódtak, mint a magyar—szovjet viszony, a környező országokhoz fűződő viszony — s különösen az ott élő magyarság helyzete, az 1945 utáni politikai változások során az állampolgárok által elszenvedett jogsérelmek, az 1945 után felemelkedett politikai elit genezise, végül a pártdokumentumokban kanonizált sarkalatos megállapítások („felszabadulás", „a szocializmus építése" „ellenforradalom", vagy például a szociáldemokrácia egészének, valamint a kommunista mozgalom egyes irányzatainak értékelése stb). Mindenki tudja természetesen, hogy a kutatási korlátozás nem jelentett teljes tilalmat: a kivételezettek kutathatták ezeket a témákat is, de kutatási eredményeik publikálása során eleve működött már bennük egy belső cenzúra, s ha ez nem volt elég hatékony, akkor működésbe lépett a lektor és a kiadó képében megjelenő valóságos cenzúra. (Az igazság kedvéért meg kell jegyezni, hogy a II. világháborút és a Szovjetunióhoz fűződő viszonyt érintő dokumentumok publikálása terén mondjuk Finnország és Ausztria is meglehetősen óvatos volt, tekintettel a Szovjetunió nagyhatalmi érzékenységére.) Az aktuálpolitikai indíttatású korlátozások túlnyomórészt a mintegy fél évszázadra terjedő közelmúlt történetét érintették. Ebből a fél évszázadból immár négy évtizede funkcionál a fentebb ismertetett titkos ügykezelési rendszer. Ebből a tényből, illetve az egész eddigi gondolatmenetből következik, hogy a kutatási korlátozások felülvizsgálatát nem lehet önmagában kezelni. Mindaddig, amíg a kérdés gyökeréhez, azaz a TÜK-iratok ügyéhez nem nyúlnak hozzá, mindenekelőtt pedig az államtitok fogalmának és tartalmának újrafogalmazása nem történik meg, addig az 1950-es évtized és az azt követő időszak valóságának feltárásában érdemi változást nem várhatunk. * * *