Levéltári Szemle, 39. (1989)

Levéltári Szemle, 39. (1989) 1. szám - MÉRLEG - Szőcs Sebestyén: Kiss Erzsébet: Az 1848–1849-es magyar minisztériumok. Bp., 1987. / 90–94. o.

KISS ERZSÉBET: Az 1848-1849-es magyar minisztériumok Budapest, Akadémiai Kiadó lí*87. 650 p. (Magyar Országos Levéltár Kiadványai III, Hatóság- és hivataltörténet 7.) Közel két évtizedes kutatómunka végeredményeként veheti az olvasó kézbe a címben említett kötetet, amely — bár nem előzmények nélküli — alapvető fontosságú a forradalom és szabadságharc időszaka intézménytörténetének vonatkozásában. Növeli a munka értékét, hogy a szerző rendkívül széles levéltári íorrásbázison, s a vonatkozó szakirodalom majdnem egészének felhasználásával dolgozta fel témáját, és tiszteletreméltó alapossággal követi nyomon szinte napról napra a kormány egészének, majd a minisztérium egyes osztályainak — vagyis a szakminisztériumoknak — a történetét, megalakulásuktól kezdve a világosi fegyverletételig; minden esetben utalva azokra a feudális kormányzati szervekre, amelyektől átvette az első független felelős magyar kormány a feladatokat. S teszi ezt az ügykörökig lebontva a feladatokat, illetve bemutatva azokat a kormányzati teendőket, amelyeket — lévén ezek korábban az érdekelt országok és tartományok felett „lebegő" összbirodalmi szervek hatáskörébe tartozók — a forradalmi változások következtében létrejött felelős minisztériumoknak úgyszólván a semmiből kellett megteremteniük. Persze ez a semmiből teremtés a gyakorlatban szívós küzdelmet jelentett az udvarral és az — ugyancsak a parlamentáris kormányzati szisztéma elveinek megfelelően létrehozott — osztrák minisztériummal, amely a birodalmi érdekek érvényesítéséhez talán még az ancien régime idején működött elődeinél is szívósabban ragaszkodott. Ezek miatt a tényezők miatt természetes, hogy az ország kormányzatát ti. 848 tavaszán kézbevevő liberális nemesi politikusok több-kevesebb hibát elkövettek, hiszen nem egy „normális" körülmények között lezajló szokványos kormányváltozásról volt szó, hanem egy rendkívül sokrétű és a társadalmi cselekvés terében több dimenzióban is zajló forradalmi folyamatról, amely majd másfél évszázad távolából valóban nem tűnik oly bonyodalmasnak, és így — Gergely András szellemes hasonlatával élve — a történetíró magiszterek feljogosítva érezhetik magukat a rossz nebuló történelmi szereplők megfenyítésére, vagy legjobb esetben is megszégyenítésére. Szerencsére, az 1848-ban az események előterébe kerülő liberális politikusok — bár nagyobb részük addig főként megyei keretek között működött, s jobb esetben is csak a rendi diétákon került országos jelentőségű kérdésekkel kapcsolatba — pontosan tudták, hogy mit akarnak, és ehhez — miként ez ma már köztudott — a kellő felkészültségük is megvolt. Vajmi nehéz tehát egyetértenünk a szerző állításával, aki a büntetőtörvénykönyvi javasla* n

843. évi tárgyalásával kapcsolatban megállapítja: „Közigazgatás-történeti szempontból tekintve a kérdést ... az 11843-as munkálatoknak — és az ellenzék egyéb elméleti megnyilvánulásainak — csak általános iránymutató szerepe volt. 1848—1849 eseményei azt bizonyítják, hogy a köz90