Levéltári Szemle, 39. (1989)

Levéltári Szemle, 39. (1989) 1. szám - KILÁTÓ - Körmendy Lajos: A Gazette des archives 1986–1987-es évfolyamai / 81–87. o.

tes velejárója, hogy a hatalomból távozó magasabb tisztségviselő bizonyos értelemben tabula rasa-t csinál. Fokozottan áll ez az Egyesült Államok elnökeire, ahol a személyiségi jogoknak az európaitól eltérő felfogása, az elnök speciális jogi státusa, illetve egyszerűen a kialakult tradíció eredményeképpen az elnökök a működésük során keletkezett iratokat lényegében személyes iratoknak tekintették. 180 évig a lelépő elnökök teljes természetességgel vitték magukkal az irattárukat, ami később vagy szétszódódott (több elnök, anyagi nehézségekkel küszködvén, eladta azokat), vagy elpusztult (9 elnöki levéltár égett el), vagy sikerült megmenteni a történeti kutatásnak. Ennek a helyzetnek a fonák voltát már a múlt században többen felismerték, és kampányt indítottak a visszavásárlásukra. Végül a Kongresszusi Könyvtár elkezdte a szisztematikus gyűjtést, aminek eredményeképpen ma a kézirattárban 23 elnök iratait őrzik. Franklin D. Roosevelt volt az első elnök, aki intézményessé kívánta tenni az elnöki iratok elhelyezését. Elhatározását az is szükségessé tette, hogy az adminisztráció fejlődése következtében már olyan óriási mennyiségű papír keletkezett egy elnöki terminus alatt, hogy annak feldolgozása, kezelése és őrzése teljesen új megoldást kívánt. Ekkor egyébként már létezett a Nemzeti Levéltár (későn, csak 1934-ben alapították!), tehát megvolt a megfelelő szakmai háttér is. Roosevelt — történészek és levéltárosok javaslatára — alapítványt hívott életre, mely az összes vele kapcsolatos iratot kezelte: az elnöksége előttieket és utániakat, a hivatalosakat és a személyeseket egyaránt. A Roosevelt Könyvtár (Roosevelt Library), ahogy nevezték, 1939-ben került a Nemzeti Levéltár kezelésébe. A többi elnök — még Hoover is, aki Roosevelt előtt volt hivatalban — követték a példáját, és mind létrehozták önmaguk emlékművét. 1955-ben a Kongresszus törvényben szabályozta az elnöki iratok átadását, illetve a kezelés feltételeit. Ennek értelmében az elnök meghatározhatja, hogy hol létesüljön a könyvtára, és megszabhatja az iratok kutathatóságának határidejét (max. 25 év lehet). A törvény nem kötelezi az elnököt alapítvány létesítésére, de ösztönzi azt. A kezelés a Nemzeti Levéltár kötelessége, és az ő büdzséjét terheli. A fentiekből látható, hogy az '55-ös törvény nagyon ügyesen oldotta meg a köz- vagy magánlevéltár dilemmáját. Bár nem vonta kétségbe az elnök jogát az iratokhoz, olyan feltételeket teremtett, hogy a köz érdekei is érvényesültek. Ez a szisztéma közel két évtizedig kiválóan működött, egészen pontosan a Watergate-botrányig. A hírhedt magnószalagok körüli huzavona során ugyanis egyértelműen kiderült, hogy az elnököt nem lehet kötelezni iratai (esetünkben a hangszalagok) átadására. A felháborodott honatyák ezért gyorsan (1974-ben) hoztak egy új törvényt (Presidsntial Recordings and Materials Preservaüon Act), mellyel államosították Nixon iratait — ez tette lehetővé végül a lemondatását. A sebtében hozott jogszabály azonban túlságosan elnagyolt volt, az alapvető problémát nem szabályozta, ezért azonnal hozzáláttak egy átfogó törvény kimunkálásához. 1978-ban szavazta meg a Kongresszus az Elnöki Iratok Törvényét (Presidential Records Act), ami 1981. január 20-tól, tehát nem visszamenőlegesen lépett hatályba. Ez a törvény világosan elválasztja az elnök, illetve apparátusának magán- és közjellegű iratait. Az '55-ös törvényt nem érvényteleníti, tehát továbbra is van mód elnöki könyvtárak alapítására, de a szakmai feladatok elvégzését, illetve ellenőrzését a Nemzeti Levéltárra bízza. Jelenleg 9 elnöki könyvtár található elszórva az országban. Az elnökök általában a szülőföldjükön állíttatják fel az emlékművüket, így pl. Kennedyé Massachusetts-ben, Bostonban van, Johnsoné viszont Texasban, Austinban. (Érdekes, vagy talán logikus, hogy az elmúlt időszak elnökei közül egyedül Nixon84