Levéltári Szemle, 39. (1989)

Levéltári Szemle, 39. (1989) 1. szám - KILÁTÓ - Körmendy Lajos: A Gazette des archives 1986–1987-es évfolyamai / 81–87. o.

rozása: elönt bennünket a végrehajtás levéltára, és kicsúsznak a kezünkből a koncepcionális, irányítási irategyüttesek. A szerző nem szokványos módon közelíti meg a problémát, a felelősséget és a megoldást pedig — ugyancsak nem jellemző módon — nemcsak külső tényezőkben keresi. A levéltárosok, minden nap eltűrvén a hivatalnokok hanyagságát, közönyét és megvetését, még mindig nem értik meg, hogy csak magukra számíthatnak. Van is jócskán tennivalójuk, mert a selejtezési, rendezési módszereik megrekedtek a századeleji metódusoknál, ezek pedig már alig használhatók. Az eredmény az, hogy egyre kevésbé képesek megfelelően rendezni az iratokat. Teljesen hiábavaló a reménykedés az informatikában, ugyanúgy nem oldhat meg minden problémát, mint ahogy a korábbi csodaszer, a mikrofilm sem jelentett megváltást. Milyen választ adnak majd a jövő történészei, akiknek egy áttekinthetetlen hatalmas masszából kell kivenni az adott témára vonatkozó adatokat? A szerző szerint több irányzat fog érvényesülni, valószínűleg együttesen: 1. A részkérdésekre fognak koncentrálni, ahol a mintavétel válik mindennapos kutatói módszerré. Ez a módszer már létezik, a cikkíró elismeri a létjogosultságát, de tart a túlsúlyától. Ez ugyanis azt jelentené, hogy általános lesz az extrapoláció, a belenyugvás az atomizált, destrukturált tudásba, vége a kritika szigorúságának, senki sem fogja megkövetelni az alapos, kimerítő ismertetést, eltűnnek a nagy szintetizáló művek. 2. A levéltári források használata (és ezzel együtt a levéltárak társadalmi megbecsülése) háttérbe szorul. Erre már ma is van tendencia, amit a sajtó, a nyomtatott munkák, és az audiovizuális iratok növekvő előretörése okoz. 3. Csak néhány fondót, vagy egy fondnak csak néhány csomóját fogják kutatni. Lényegében a történészek végzik el ily módon azt a selejtezést, amit a levéltárosok elmulasztottak. 4. Egy fond feldolgozása után javasolni fogják az iratok megsemmisítését. A cikkíró (elég csekély meggyőződéssel) felvázolja azokat az intézkedéseket is, melyekkel orvosolni lehetne a bajokat. Először is el kellene végezni a mostani helyzet elemzését, majd szükséges lenne kidolgozni egy határozott levéltári politikát, ami utoljára a júliusi monarchiában (1830—-1848!) létezett. Másodszor: fokozni kellene a fontos anyagok (kabineti iratok, általános információt tartalmazó iratok) beszállítását. Ehhez természetesen anyagi források kellenek, amit csak az államtól lehet követelni. Harmadszor: felül kellene vizsgálni a területi munkát és a rendezési módszereket. Fel kellene gyorsítani a selejtezést, bele kellene nyugodni, hogy olyan iratokat is selejtezünk, amelyek ma esetleg érdekesnek tűnnek. A vezérelv a következő legyen: a selejtezés a normális, a megőrzés a kivétel. Végül: szakítani kellene azzal a gyakorlattal, amely indokolatlanul előnyben részesíti a jelenkori levéltárakat (a területi munkát), tehát több energiát kellene a régi iratokra (1940 előttiek) fordítani. Bőven van itt tennivaló, koránt sincsenek ezek jól rendezve, segédlettel ellátva! Ha itt eredményt tudnak felmutatni a levéltárosok, akkor megnövekszik a társadalmi presztízsük is. A cikket a szerző egy kérdéssel zárja, ami hasonlóképp sokatmondó, mint a cím: „Eleget gondolkozunk a hivatásunkról?" # * * A folyóirat 133. számában egy francia levéltáros tollából részletes ismertetést olvashatunk az amerikai elnöki levéltárakról.

7 Bár nem szokásos, hogy egy francia folyóirat révén mutatkozzék be az amerikai archivisztika, a téma túl érdekes ahhoz, hogy ismertetés nélkül maradjon ez a cikk. A demokratikus államokban kialakult „politikai váltógazdaság" természe83