Levéltári Szemle, 39. (1989)

Levéltári Szemle, 39. (1989) 1. szám - KILÁTÓ - Körmendy Lajos: A Gazette des archives 1986–1987-es évfolyamai / 81–87. o.

A megújult Egyesület megalakította a saját információs központját. Nem kell egy nagy továbbképző centrumra gondolni, az állandó alkalmazottak száma mindössze kettő, az előadásokat, gyakorlatokat felkért szakemberek tartják. Rendszeresen rendeznek vidéken is kurzusokat, állami intézmények, társadalmi csoportok és magáncégek felkérésének egyaránt eleget tesznek. Az érdeklődés egyre nő, 1986 első felében 34 rendezvényt regisztrálhattak. Kevés olyan ország van, ahol annyi (és olyan szép) levéltári épületet építettek volna, mint Franciaországban. Szinte alig múlt el év, hogy ne avattak volna egy új levéltári létesítményt. A világ minden tájáról jöttek és jönnek levéltárosok, építészek, hogy a francia példából tanuljanak. Ami a külföldiek szemében ideálisnak tűnik, azt a honiak másképpen látják, ezt mutatja az Egyesület figyelemfelkeltő kampánya, amit az aggasztó raktárhiány, illetve a betöltetlen vagy megszüntetett levéltári státusok miatt folytattak/

1 Néhány adat a gondok illusztrálására: a raktárak 30%-a 5 éven belül, további 40°o-uk az ezt követő 10 éven belül betelik; a Levéltári Igazgatóság hatáskörébe tartozó 1079 státusból 101 nem volt betöltve 1985 elején. A kampányt nagyon gondosan megszervezték. Felvették a kapcsolatot olyan egyesületekkel, szervezetekkel, melyek mozgósíthatók voltak a közös célra (pl. a Genealógusök Szövetsége), összeállítottak egy tájékoztató dokumentációt, melyben ismertették a tényeket, egy különösen súlyos helyzetben levő levéltár helyzetét részletesen ecsetelték stb. Ezt a dossziét megküldték a sajtónak, rokon szervezeteknek és intézményeknek, parlamenti képviselőknek, fontosabb döntéshozó személyeknek. Az eredményt még nem lehet teljesen felmérni. A sajtó nem érdeklődött túlságosan a probléma iránt, csak néhány rövidebb cikk jelent meg. A történészeket és néhány parlamenti képviselőt viszont sikerült felsorakoztatni, ezt bizonyítják a kultuszminiszterhez címzett levelek és felszólalások. * * * Az előző évfolyamok ismertetésénél már tapasztalhattuk, hogy a Gazette gyakran ad helyt szenvedélyes hangú írásoknak, vitáknak. Bertand Jolynak, a Levéltári Igazgatóság munkatársának cikke már a címében is borzolhatja a kedélyeket: ,,Van-e jövőjük a jelenkori levéltáraknak?"

5 A szerző mindjárt a cikk elején leszögezi: nem kíván arról beszélni, hogy miért szorultak háttérbe a francia archivisztikában a régi iratok (1941 előtt keletkezettek).

6 Súlyosabb kérdés ennél, hogy egyáltalán érdekelni fogja-e a jövő történészét a ma begyűjtött levéltári anyag? Mindenki előtt ismeretes, hogy a levéltárak fulladoznak a beszállított iratmennyiség alatt, a nemrég épített raktárak is hamar betelnek. De — kérdezi a szerző — számíthatunk-e arra, hogy húszévenként építünk majd minden levéltárban raktárt? És ha igen, lesz-e munkaerő az iratok feldolgozására, kezelésére? Egyáltalán — meddig lehet még folytatni azt a politikát, hogy mindent begyújtunk, amit ma úgy ítélünk meg, hogy valaki a jövőben biztosan tudja majd valamire használni? Esetleg két kutató százávenként? Mi lehet akkor a megoldás? — teszi fel a kérdést a szerző. Ideálisnak az tűnne, ha az ügyiratokból ki tudnánk selejtezni a másolatokat, fölösleges nyomtatványokat, a csekély információt hordozó iratokat. A valóság azonban az, hogy haszontalan munka lenne, mert egyrészt így is túl sok irat maradna, másrészt a probléma lényegét nem érintené. A szerző szerint ez azért van, mert 1. az igazán értékes iratokat nem szállítják be, a gondos szervek azt saját tulajdonuknak tekintik; 2. az ügyek érdemi intézése egyre inkább szóban történik; 3. az információs lényeg általában megoszlik több ügyirat között, melyeket talán különböző időpontokban szállítottak a levéltárba. Szellemes a cikkíró meghatám