Levéltári Szemle, 39. (1989)

Levéltári Szemle, 39. (1989) 1. szám - KILÁTÓ - Körmendy Lajos–Lakos János: A XI. Nemzetközi Levéltári Kongresszusról / 57–69. o.

hogy hol, milyen intézményben célszerű őrizni az új típusú dokumentációt? A kép ma rendkívül vegyes. A gyűjtőköri elhatárolás a levéltárak és a könyvtárak, múzeumok ,dokumentációs intézetek között e téren sokkal kialakulatlanabb, mint a hagyományos gyűjteményi anyagoknál. Gyakori eset, hogy a keletkeztető intézmény maga őrzi tovább dokumentumait. Eléggé általános gyakorlat, hogy a közigazgatásban keletkezett bármilyen új típusú „irat" levéltárba kerül. J.-P. Wallot véleménye szerint a fotóanyagok, a gépi adathordozók és a mikrofonnak elsősorban levéltárba, az audio-vizuális és a szóbeli dokumentumok elsősorban más közgyűjteményekbe kerülnek, ill. a keletkeztetőnél maradnak. Természetesen ezek csak tendenciák, az egyes országokban a legkülönbözőbb megoldások érvényesülnek. Hasonló választ adott Wallot a ,,bevonandók-e az új típusú dokumentumok az általános levéltárakba vagy szaklevéltárak létesítendők számukra?" kérdésre is. Az egyik vélemény szerint az új dokumentumok az általános levéltárakba vonandók be, s ott külön részlegek alakítandók ki. Ezáltal védve van a provenienoia elve, biztosított a levéltári anyag egészének egységes értékelése és a kutatók egy intézményben használhatják a különböző levéltári anyagokat. Nem kevésbé nyomós érveket sorakoztat fel a másik fél: a gazdaságosság, a szakképzett személyzet és az állományvédelem egyaránt jobban biztosítható speciális levéltárak által. A többségi vélemény szerint — ha már levéltári intézménybe kerülnek — a fotókat, a szóbeliség dokumentumait, a mikroformákat és a gépi adathordozókat általános levéltárban, az audiovizuális dokumentációt szaklevéltárban célszerűbb elhelyezni. Példaként megemlíthető, hogy az USA-ban és Kanadában a nemzeti levéltáron belüli részleg őrzi a gépi adathordozókat, s a világ számos országában működik külön filmlevéltár. Több előadás és hozzászólás (s nem csak ennél a napirendi pontnál!) hangsúlyozta annak fontosságát, hogy a szakképzés megfelelően reagáljon az új kihívásokra, és mielőbb szülessen meg a nemzetközileg egységes terminológia. A Szovjet Levéltári Főigazgatóság vezetője, F. M. Vaganov tartotta a kongresszus második föreferátumát az új levéltári anyag megőrzése témában.

:! Az előadáshoz öt korreferátum hangzott el, amelyeket döntő többségben fejlődő országbeli levéltárosok készítettek.

4 A főelőadás nagy hangsúlyt helyezett a szovjet gyakorlat bemutatására, s ezzel nagymértékben eltért az első főreferátum felépítésétől. Vaganov az állományvédelem problematikájával foglalkozva ismertette az új típusú adathordozók ilyen irányú sajátosságait (speciális klimatizált raktárak, rendszeres állapotellenőrzés és átjátszás szükségessége, a nitrobázisú filmek bomlása-öngyulladása, a színes filmek fakulása stb.). A követelmények messze meghaladják a hagyományos hordozóknál támasztott követelményeket a környezeti tényezők, a raktárak, a konzerválás-restaurálás és a használat vonatkozásában egyaránt. Mindez óriási pénzösszegeket igényel. A hozzászólások nagyrészt a fejlődő, főleg a trópusi országok sajátos gondjait (pl. az éghajlati adottságokból eredőket) érintették. Tartalmas javaslatokat fogalmazott meg az olasz korreferátum az e részterületen különösen fontos nemzetközi együttműködés fejlesztésére. A meglehetősen egyenetlen színvonalú előadások sorából kiemelkedett a harmadik főreferátum, Eric Ketelaar holland levéltáros előadása,

5 igaz, a téma — az új levéltári anyag feldolgozása és használata — is talán izgalmasabb volt, mint az előzőek. A tárgyalt kérdések, mint pl. a papír nélküli kutatótermek, tág teret engednek a fantázia szárnyalásának. A referens és korrefereseinek érdeme, hogy ebbe a csapdába nem léptek bele, és megmaradtak a valóság talaján, ha extrapoláltak, azt mindig a tényekből kiindulva, óvatosan tették,

0 ou