Levéltári Szemle, 39. (1989)

Levéltári Szemle, 39. (1989) 1. szám - KILÁTÓ - Körmendy Lajos–Lakos János: A XI. Nemzetközi Levéltári Kongresszusról / 57–69. o.

A főreferátum szerzője szellemes anekdotával indította dolgozatát: 1810-ben Napóleon inkognitóban felkereste a nemrég alapított Francia Nemzeti Levéltárat. Egy idő után kilétét felfedte és a szolgálatkész levéltárosokkal kihozatott iratokat gondosan áttanulmányozta, majd kijelentette, hogy a meghódított országok levéltárait mind Párizsba fogja szállíttatná, ezáltal ;a korona hatalmas bevételre fog szert tenni másolatok kiadása révén. A tanulság: a levéltárakba érkezhetnek olyan váratlan látogatók, akiknek eltérő szempontjaik vannak, és másként (másra) kívánják használni a levéltári anyagot, mint szokásos. így vagyunk az új levéltárakkal is: feldolgozásuk és használatuk eltérő megközelítést igényel. A levéltári segédletek kialakítása a proveniencia elvén alapszik, és természetszerűleg ehhez alkalmazkodott a kutatás is. A tipikus levéltári kutatás lineáris (eltérő definícióval: hierarchikus) jellegű, azaz a kutató egy adathoz vagy adatcsoporthoz úgy jut el, hogy megkeresi azt a szervet/szervcsoportot, amelyik a szóban forgó üggyel foglalkozhatott, majd lépésről lépésre eljut addig a részlegig, amely a konkrét adatot tartalmazó iratot létrehozhatta vagy megkaphatta. A tényleges kutatás, az iratok áttanulmányozása csak ezután a lokalizálás után kezdődik el. A könyvtárakban, dokumentációs intézetekben vagy éppen a levéltárak térképtáraiban viszont a közvetlen kutatás a jellemző, amikor a segédletek révén azonnal az adatot hordozó irathoz jut el a kutató (ezt nevezik egyesek — nem szerencsés módon — multilaterális kutatásnak). A kérdés az, hogy az új levéltárak esetében hogy fog ez történni, fennmarad-e a lineáris kutatás dominanciája, vagy az utóbb említett módszer lesz az uralkodó? Más szavakkal: megmarad-e a proveniencia elve a levéltári elmélet és gyakorlat sarkkövének, vagy az új technológiával létrehozott iratok felforgatják a levéltári világot? Ez egyébként mind a referátumokban, mind .a felszólalásokban vissza-visszatérő kérdés volt az egész kongresszus folyamán. Az előadók, illetve a felszólalók szinte egy emberként bizonygatták, hogy ebben a lényeges alapelvben nem történik, nem történhet változás, az igazsághoz tartozik azonban, hogy érvelésük nem volt mindig meggyőző. A feldolgozás, és ebből eredően a kutatás módját ugyanis nem elsősorban a levéltáros szándéka, hanem az iratok jellege határozza meg. A proveniencia elve azért meghatározó a levéltári feldolgozáskor, mert az iratok túlnyomó többségének felépítése organikus jellegű, és ezért olyan rendszer kialakítása Lszükségeltetik, amely érintetlenül hagyja az összekötő szálakat, Összefüggéseket. Egy tárgyi rendezés pl. pontosan ezeket a szálakat vágná el. Igaz, hogy a levéltárba kerülő új levéltári iratok egy része éppúgy beleágyazódik :a létrehozó szerv irattári anyagába, mint a hagyományosak (pl. a bírósági jegyzőkönyveket helyettesítő hangszalagok), de az új iratok jellegéből adódóan óhatatlanul több a gyűjtemény jellegű irategyüttes (fényképgyűjtemények, visszaemlékezések hangfelvételen stb.), nem is beszélve a számítógépes adatbázisokról, ahol a „multidimenzionális" visszakeresési rendszer következtében egészen speciális esettel állunk szemben. Nem véletlen, hogy a könyvtárak, múzeumok, dokumentációs központok jóval a levéltárak előtt fedezték fel az új iratokat: integrálásuk a meglevő gyűjteményükbe alig jelenthetett gondot, hiszen felépítésük nagyon közel állt a szemléletükhöz. Az igazi kihívást az informatika, illetve a gépi adathordozók jelentik — ez a felismerés kimondatlanul is jelen volt szinte minden referátumban, felszólalásban. A levéltárak „lelkiismeretfurdalása" a feltárhatatlan hatalmas adattömeg miatt megszűnik, mert a gép minden adathoz gyorsan és pontosan hozzáfér. A szigorú szabványosítás miatt az uniformizált, önmagukban csekély értékű, de tömegükben értékes adatok is könnyen kezelhetőkké váltak. Viszont 61