Levéltári Szemle, 39. (1989)

Levéltári Szemle, 39. (1989) 4. szám - MÉRLEG - Szabó Ferenc: Réfi Oszkó Magdolna: Iratfajták, irattípusok. Bp., 1988. / 80–83. o.

egy-két évtized szívós munkája és egészséges légköre azonban biztosan megkívántatik. A levéltáros szakma érdemi lépéseket tett és tesz annak érdekében, hogy a „belterjesnek" tartott kérdések megvilágítása a haladás igényei és rendje szerint újra meg újra sorra kerüljön. Ennek fontos része a meghatározó szakmai egyéniségek felhalmozott eredményeinek érvényesítése, továbbfejlesztése, az önálló és új tapasztalatok mérlegén is. Az Űj Magyar Központi Levéltárban, Müller Veronika sorozatszerkesztésében készülő módszertani sorozatnak — a gyakorlat közvetlen orientálásával együttesen — alapvetően fontos szerepe lehet a levéltárosok jó részét még hatalmában tartó szemlélet megváltoztatásában. A pontos és változatlan meghatározásokat és szabályozásokat jogosan kívánó levéltárosokkal érzékeltetni kell, hogy a levéltárakban őrzött, illetve levéltárivá érő iratok tartalmi és formai sokfélesége csak egy racionális szakmai határig foglalható rendszerbe. Teljes és az árnyalatokig terjedően tökéletes meghatározás vagy minősítés csak elvben lehetséges, a mindenáron arra törekvő kísérleteket az öncélúság gyanúja kíséri. Az írásbeliségben kifejeződő élet eddig is sokszínűbb volt, ezután is változatosabb lesz a gyakrabban előforduló és irattanilag szisztematizálható iratfajtáknál. Az sem elhanyagolható körülmény, hogy a korábbi és a mai iratképzők ügyviteli gyakorlatában és ügyintézésük tartalmában milyen iratfajtákat ismertek, hiszen azoknak utólagos művi megnevezést adni nem lehet. Az elmondottak Réfi Oszkó_ Magdolna,' munkája értékelésének summázataként fogalmazhatóak meg. Problémaismerete igen alapos, eléggé töretlenül érvényesített új szemléletét tükröző realizmusa igen szimpatikus. Az irattan körül régen fennálló, sokszor megfogalmazott, már-már érthetetlen hazai adósságok miatt (ami nyilvánvalóan a levéltárosok „bűne", egy részük nem is mindig titkolt averziójának a lecsapódása) nem siránkozik sokat. Inkább nekifog annak, amit értelmesen tenni lehet. Az iratfajták és irattípusok körüli, elég nagy fogalmi zavart és következetlenséget a valóság talaján állva értékeli. Ennek jegyében visszanyúl az alapokhoz, a jónak bizonyult kutatási előzményekhez (elsősorban Ember Győző terminológiai lexikonához). „Diákok, fiatal levéltárosok, irattárosok kezébe" szánt kötete természetes életrevalóságot tükröző módszert követ: konkrét példák jól visszakereshető sorával, jó didaktikai készséggel megoldott szemléltetéssel dolgozik. (Nem térünk ki arra, hogy a levél tártudományi munkák — nyilván sokszor a költségek csökkentése miatt -— illusztrációk dolgában többnyire nagyon szegényesek szoktak lenni hazánkban, akkor is, ha az illusztráció szinte kikerülhetetlen.) A saját általánosításaiból született meghatározások és a szakirodalomból további csiszolással, árnyalással vagy változatlanul átvett definíciók az ország tizenhat levéltári egységéből válogatott valóságos példák láttán hitelesek és ellenőrizhetők igazán. A közreadott példaanyag a konkrét szükséglet szerint szöveghű, formahű, hasonmás — ahogy a legnagyobb az eligazító-értelmező ereje. A terjedelmes füzet első része egyfelől az alapoktól elinduló, tömör és világos irattani összefoglalást nyújt, vázolja az újkori irattan három irányú vizsgálati módszerét, majd az utóbbi évtizedek „iratrobbanására" tekintettel ismerteti az iratok osztályozásának nyolc lehetséges szempontját. Ez az ismertetés Jól áttekinthető és részleteiben is meggyőző, logikus. A táblázatba foglalás is segíti a gyors áttekintést. Kisebb mértékű nehézkességet és lezáratlanságot a tartalmi, belső ismérvek alapján rendszerező 3. pontnál lehet érezni. Az itt mérlegelhető iratfajták száma úgyszólván olyan sokféleség tükre, mint amilyen az ezerszínű élet. Nem a szerző a bűnös abban, hogy a leglényegesebb besorolási aspektus, a történeti értékű iratokat megkülönböztető jellemzők dolgában meg kellett elégednie az ismert és fölöttébb elasztikus megállapítással. 81