Levéltári Szemle, 39. (1989)

Levéltári Szemle, 39. (1989) 4. szám - MÉRLEG - Szabó Ferenc: Réfi Oszkó Magdolna: Iratfajták, irattípusok. Bp., 1988. / 80–83. o.

A munka első részéhez tartozik mintegy kétszáz iratfajta és irattípus iratfogalmi meghatározása, betűrendben, lexikonszerűen. Ebben testesül meg a legtöbb eredmény, itt érti meg az olvasó, hogy az iratosztályozás első látásra öncélúnak vélhető nyolc lehetőségének komoly szakmai értelme, haszna lehet. Felmerülhet a kérdés, hogy az iratfajták definiálása mindig figyel-e a többféleségre. Elismeréssel írhatjuk, hogy általában igen, s azt is, hogy az átmenetek, a határesetek dolgában árnyalt meghatározást nyújt. Több szócikket hozhatnánk mégis példaként a további csiszolás vagy kiegészítés szükséges voltára. Az alapítólevél esetében nem említi az utóbbi időkből a vállalatot, intézményt stb. létesítő, gyakorta puritán „küllemű" iratokat. Az anyakönyvek sorában csak az egyházi és állami matrikulákat nevezi meg, utalhatna az iskolai stb. anyakönyvekre is. (Itt említjük, hogy az iratfogalmi meghatározások közül hiányzik a funkciója szerint sokban hasonló s igen sokféle törzskönyv definíciója, amelyek embert, állatot, gépet, kommunális létesítményt stb. egyaránt nyilvántartásba vesznek.) A kataszteri föídkönyv tárgyalásánál a kataszteri birtokívet és az előzményét jelentő telekjegyzőkönyvet tartottuk volna szükségesnek leírni. A szállítólevél fogalmának a postai használatú űrlapra szűkítése éppúgy helytelen (hiszen az árukísérő azonosító célú, a számlázás alapját képező iratfajta is mindennapos), mint a számla differenciálatlan meghatározása (lehet végszámla, rész-számla, összevont vagy tételes stb., s erről nem szól). Akad példa az irodalmi műfaj és az iratfajta összemosódására is (kiáltvány, röpirat, felhívás, hirdetmény, közlemény — a „felhívás" szócikknél; az „emlékirat" harmadik jelentésénél). A szerző általában jól figyelt a többjelentésű szavakból eredő buktatókra (pl. a kézirat, terv, vádirat esetében), néha azonban kevésbé (pl. jegyzék, leltár, utasítás). A szinonimákra általában utal. Az iratminta-gyűjtemény használatához írt útmutató igen jó eligazító. A minták közzététele segíti az olvasót a forráspublikációk alapszabályainak elsajátításában is. A példaanyag csoportosítása igen következetes. Az iratfajták meghatározásait olvasva a mostani kiadványban megtestesült munka továbbfejlesztésének két verziója rajzolódik ki. Az egyik lehetséges irány a régebbi és újabb iratfajták teljességre törekvő és naprakész számontartása. (Csak példaként említjük a jórészt határesetnek tekinthető egyik újabbat, a nyugati gazdasági életből átvett „szándéknyilatkozatot", amely közéleti síkon is előfordul már; a korábbi évtizedekből a „felajánlás", a „szocialista szerződés", a „versenyszerződés" és hasonlók sorát. A hajdani ún. önügyvédek, iratmintatárak, közigazgatási nyomtatványokat bemutató katalógusok és hasonlók mellett a levéltári iratok segítenek a lista minél teljesebbé tételében. Ez az irány igen érdekes, történeti forrásértékelés tekintetében is hasznos termést hozhatna, a levéltári és irattári gyakorlat szempontjából azonban másodlagos. Egy ponton át is csúszik a komplex művelődéstörténetbe. A reálisabb és közvetlenebb fontosságú másik kutatási irány kibontakozását a történeti értékű iratok körének minél árnyaltabb, pontosabb és ugyanakkor továbbfejleszthető definiálásának kell megelőznie. Ez az egész történész szakma sürgős tennivalója. Akkor is, ha nyilvánvaló, hogy az értékelés kikerülhetetlenül tartalmazni fog változó elemeket is. Ha világos lesz, hol végződik a történeti értékű iratok köre, az irattani stúdiumokat a forrásértékűnek minősülő iratokra kell koncentrálniuk a levéltárosoknak. A nem történeti értékű iratokkal az ügyvitelszervezés stb. fog törődni a jelenkort illetően. A már kiszorult értékhatár alatti iratokkal — mellékágként — jórészt úgyis a levéltárosok foglalkoznak a későbbiekben is. Az irattípusok körébe tartozó definíciók — a napi gyakorlat kívánja így — 82