Levéltári Szemle, 39. (1989)

Levéltári Szemle, 39. (1989) 1. szám - LEVÉLTÁRTÖRTÉNET - Erdmann Gyula: Arcok a magyar levéltárakból: beszélgetés Ember Győzővel / 37–45. o.

Rövid életrajzod után — javaslom — vegyünk alaposabban szemügyre egyegy részlet. Ma, a zömében súlyosan leromlott közoktatás, középiskolai színvonal közepette különösen érdekel minket: milyennek láttad diákként a „Barcsay"-t? Anyám nővérének örök hálával tartozom. Ugyanúgy a Barcsay utcai gimnázium igazgatójának, Acsay Istvánnak, aki — bár lekéstem a beiratkozást — felvett magántanulónak. így nem vesztettem évet. A II. osztálytól az érettségiig tiszta jeles bizonyítványt vittem haza. Az V. osztálytól az érettségiig egyik osztálytársamat tanítottam, szükségem volt erre a keresetre. A „Barcsay" (Madách) volt Budapesten az első állami gimnázium, 100 éves fennállását 1981-ben ünnepeltük. Jó iskola volt, munkájukat szerető tanárokkal. A tantervek és a tankönyvek nem változtak évről évre. Latinóra minden nap volt, görögöt is tanítottak. Tudtuk, hogy a latin nem holt nyelv, hanem a legélőbb, benne él sok-sok mai nyelvben. Szeretettel emlékszem tanáraim közül elsősorban Magyar Sámuelre, osztályfőnökömre az utolsó 4 évben, aki a latint és a görögöt tanította. Nemkülönben a magyar irodalmat tanító Édes Jenőre, aki az előírt Pintér Jenő-féle tankönyv helyett Beöthy Zsolt nyomán oktatott. Ö vezette az irodalmi önképzőkört, amelynek elnöke a 8. osztályban én voltam, első előadásomat, még a 7. osztályban, Herczeg Ferenc Pogányok című regényéről tartottam. Édes Jenő hívta fel figyelmemet az Eötvös Kollégiumra. Még az érettségim előtt felkerestem a kollégium igazgatóját, Bartoniek Gézát. Minden egyéb vizsga nélkül 1927 augusztus közepén írásbeli közlést kaptam, hogy felvettek a kollégiumba. Történelem—magyar szakos szerettem volna lenni, de kiderült, hogy két ilyen nehéz szakot együtt nem lehet felvenni. Magyar helyett a latint választottam. Utóbb rájöttem, hogy sokkal jobb volt ez így. Az érettségi vizsgát alighogy letettem, Acsay igazgató hívatott és közölte, hogy a két nyári hónapot a gróf Széchenyi családnál kell töltenem, és az árván maradt Móric grófot, aki nálam egy évvel idősebb volt, a gimnázium 7. osztálya vizsgájára kell előkészítenem. Ez megtörtént. Szeptember elején Móric gróf levizsgázott, én pedig bevonultam a kollégiumba. A további fejleményeket fentebb említettem. Ami történt, nem bántam meg. A rumi kastélyban sokat láttam és tapasztaltam. Bepillantottam az arisztokrácia legfelső köreinek életébe. Családtagként kezeltek és tanár úrnak szólítottak. Jól megtanultam németül, még az angolból és franciából is ragadt rám valami. Szívesen hallgatnánk visszaemlékezésedet az Eötvös Kollégiumra. Négy fős ún. „családokban" laktunk a kollégiumban. Egy-egy családnak két szobája volt: egy háló és egy dolgozó. A legidősebb a négy közül volt a „családapa". Egy családban éltem Komoróczy Györggyel. (Évfolyamtársam volt Sinkovics István is.) A kollégium igazgatója Bartoniek Géza után egy ideig Szabó Miklós, majd a híres nyelvész, Gombocz Zoltán lett. A légkör — ezt már sokan elmondták előttem — elmélyült munkára ösztönző volt. Lemaradni senki sem akart. Az européer tanárok példája és a diákok közti nemes versenyszellem együtt életreszóló élményt és alapot adott. Gombocz időnként zeneesteket rendezett s ezekre több hallgató is hivatalos volt. Érdekes, hogy Gombocz agglegényként nem szeretett egyedül lenni, s így egy-egy hétre befogadott egy-egy hallgatót — s velük beszélgetett esténként. Jómagam Gombocz unokahúgának nála tartott estélyeire is meghívást kaptam, mivel jó táncos voltam. (A kollégium akkor szervezett először tánciskolát. Egy órára Gomboczcal Hóman Bálint is eljött.) Ha már a stúdiumokon kívüli dolgoknál tartunk: a kollégumban teniszeztünk, pingpongoztunk és kártyáztunk is. 39