Levéltári Szemle, 39. (1989)

Levéltári Szemle, 39. (1989) 3. szám - LEVÉLTÁRTÖRTÉNET - Gecsényi Lajos: Arcok a magyar levéltárakból: beszélgetés Borsa Ivánnal / 58–66. o.

— A háború befejezését követően több mint egy évtizeddel kezdődtek meg a trianoni, illetve a párizsi békeszerződés levéltári [vonatkozású rendelkezéseinek végrehajtásával kapcsolatos jugoszláv—magyar, majd csehszlovák—magyar tárgyalások. Mai szemmel nézve úgy tűnik, [mintha ]

a magyar delegáció annak idején nagy engedményeket tett volna Jugoszláviának. Mint a tárgyalásokon részt vevő levéltári szakértő csoport veztője, hogyan látod ezt? Egyáltalán milyen követelésekkel léptek fel a tárgyalópartnerek? Néhány szót had' mondjak a tárgyalások egészéről. 1956 szeptemberében jugoszláv kormánydelegáció érkezett Budapestre, hogy az 1947. évi párizsi békeszerződés levéltári cikkelyeinek végrehajtásáról tárgyaljon. Mint a LOK vezetője a magyar delegáció levéltáros tagja lettem, könyvtáros, muzeológus, nemzetközi jogász és külügyminisztériumi tagok mellett, egyszersmind a levéltári bizottság vezetője. A delegáció a tárgyalások előtt azt az utasítást kapta, hogy mindenképpen meg kell egyezni. A tárgyalások október 23-án megszakadtak, s csak 1957 októberében folytatódtak. Bár ekkor már nem voltam vezetői beosztásban, a delegáció levéltáros tagja maradtam, majd a magyar elnök lemondását követően a delegáció vezetője lettem, s ebben a minőségben írtam alá a két kormány szerződését a levéltári cikkelyek végrehajtásáról 1958 júniusában. A tárgyalásokon sem mai, sem az akkori szemmel nézve, nem tett a magyar delegáció nagy engedményeket. Ha azt nézzük, hogy a jugoszlávok által összeállított igénylista milyen arányban érvényesült, akkor a jugoszlávok is elégedetlenek lehetnének bizottságuk tevékenységével. Három nagyobb tételt adtunk át. Az Illyr kancelláriát, az ún. Kukuljevic-féle okleveleket és a horvát—dalmát—szlavón minisztérium iratait — s elnézést: negyedikként az 1849— 1867. évben működött szerb vajdaság és temesi bánság iratait. Az Illyr kancellária taxatíve szerepelt az 1947. évi párizsi békeszerződésben, mert nem kétoldalú kulturális tárgyalásról, hanem békeszerződés végrehajtásáról volt szó. Az ún. Kukuljevic-féle oklevelek története: 1851-ben Kukuljevic, a horvát országos levéltár vezetője bécsi engedéllyel végigkutatta a magyar kamarai archívum és a helytartótanács egyes állagait. Kiválogatta, majd Zágrábba szállíttatta a Croatica, Slavonica és Dalmatica jellegű darabokat. Levéltári szempontból ez barbár cselekedet volt, de a XX. század szempontjából még barbárabbnak minősült Khuen-Héderváry Károly horvát—szlavón bán ama cselekedete, amikor a horvát nemzeti érzéseket felkorbácsolva, hatalmi szóval elrendelte ezek visszaszállítását. Ez már a trianoni békekötéssel is visszaítéltetett Horvátországnak, s a második párizsi béke értelmében is visszajárt. A harmadik a horvát ügyek minisztériumának a fondja volt. Ezt a teljesen horvát pertinenciájú, horvát nyelvű fondot könnyen feláldoztuk. Erőltetett dolog volt átmeneti érvelésünk, hogy a horvát miniszter a magyar minisztertanács tagja volt. Azóta sem kereste senki. A negyedik a szerb vajdaság és temesi bánság 1849—1867-i fondcsoportja. Ehhez borzasztóan ragaszkodtak, hisz ez a mai autonóm terület valamiféle igazgatási elődje. Sajnos, annak idején a volt Bács-Bodrog megye déli sávjának erre a korra vonatkozó forrásai odakerültek. Egyébként ennek fejében visszaadták Baranya vármegye közgyűlési jegyzőkönyveit a kezdetektől kb. 1800-ig, amelyet 1919-ben vittek el, továbbá Észak-Bácska anyakönyvi másodpéldányait, amelyeket 1941 után a magyarok Zomborba vittek. Erre ők, mint győztesek nem voltak kötelezve, s ez is a tárgyalás eredménye volt. Ennek fejében írásba adták, hogy nincs Magyarországgal szemben további levéltári követelésük. A külpolitikai érdek egyértelmű és rövid volt: meg kell egyezni, mert a jugoszlávok enélkül nem utazhatnak haza. Mai eszemmel is azt kell monda63