Levéltári Szemle, 38. (1988)

Levéltári Szemle, 38. (1988) 1. szám - MÉRLEG - Kende János: A Forradalmi Kormányzótanács jegyzőkönyvei 1919. Bp., 1986. / 72–75. o.

csinylő megjegyzések olvashatók a magyarországi munkásság 1919-es „eget ostromló" kísérletéről. A „folytonosság" persze nemcsak a szerkesztők szándéka, hanem valóság is, hisz egyfelől nemigen vitatható, hogy 19(18/1919 forradalmai törvényes örökösei a magyar progresszió évtizedes küzdelmének, másrészt a Tanácsköztársaság nemcsak „tagadta", hanem bizonyos vonatkozásokban folytatta a polgári demokratikus korszak törekvéseit s a népbiztosok kormányában ott ült a Károlyi-korszak nem egy minisztere s egyéb tisztségviselője (elég, ha Ágoston Péterre, Böhm Vilmosra vagy Kunfi Zsigmondra utalunk). A „folytonosságra" utalt — kitetszik ez a példás hivataltörténeti bevezetőből — a Kormányzótanács elnökségének tisztikara. Közülük nem egynek a nevével találkozhattunk hasonló tisztségben korábban (sőt később is), jeléül annak, hogy 1919 márciusában a konzervatív köztisztviselői rétegek se tekintették a tanácsállamot egy osztály kizárólagos uralmának megvalósítására törekvő bűnös összeesküvésnek, hanem az ország, a nemzet számára egyetlen alternatívának egy különlegesen kritikus helyzetben. A jegyzőkönyvek alapján a vezetés látószögéből szemlélhetjük a proletárforradalom 133 napjának történetét, szinte kezünkkel tapinthatjuk az alkotás lázát, a belső viták hevét, érezhetjük a lelkesedés mámorát, a kudarcok keserűségét. A tanácsállam e sajátos „belső" történetére nem annyira a gigantikus szónoki teljesítmények, hanem a mindennapos munka, egy bonyolult szerkezetű modern állam szervezésével való birkózás jellemző. Forradalmi körülmények, forradalmi eszközök alkalmazása és normális állami tevékenység a folytonosság bizonyos jegyeit őrző békés győzelem körülményei között. Ilyen dilemmákkal áldva-verve kívánta a szocializmus járatlan útjára vezetni Magyarországot a tanácsállam vezérkara 1919 márciusában, történelmileg meghatározott ismeretek, tapasztalatok alapján (gondolunk itt az orosz forradalom tapasztalataira éppúgy, mint a szocialista munkásmozgalom évtizedes tradícióira). A tanácskormány ülésein tehát többnyire szakjellegű kérdések vetődtek fel, amelyeket „a hozzáértő dolgozó nép okos gyülekezete" igyekezett meglehetős szakértelemmel megoldani. A modern munkásmozgalom, amely a maga intézményrendszerével a tőkés viszonyok között szinte ellenállamot teremtett meg, kinevelte azokat a vezetőket, akik képesek voltak megfelelni az igazgatás, a gazdaságirányííás, a tömegmozgósítás s a hadseregszervezés terén a munkáshatalom által rájuk ruházott feladatoknak. Ha látni is a dokumentumokból, hogy a kor vezető szereplői az átmenet problémáit némiképp leegyszerűsítve szemlélték s magát a folyamatot gyorsabb tempójúnak, azért rövidebb időtartamúnak képzelték, tájékozatlansággal, a szakértelem hiányával nemigen találkozhatunk a jegyzőkönyvekben. Talán az se túlzás, ha kijelentjük, képességek tekintetében aligha volt jobb kormánya Magyarországnak, ami önmagában nem biztosíthatta egyúttal a sikeres tevékenységet. A maga szűkebb ügykörében vitathatatlan szaktekintély volt Kelen József vagy Hevesi Gyula, de ugyanez elmondható Kunfi Zsigmondról, Rónai Zoltánról, Varga Jenőről is. Noha Kun Béla nem volt a szó szakmai értelmében „karrierdiplomata", hozzáértését kortársai közül mind a barátok, mind az ellenfelek elismerték (sőt újabban az utókor is, ami igazán nagy szó). Böhm Vilmosról elmondható, hogy a szakszervezeti mozgalomban kialakult organizációs képességeit kiválóan tudta kamatoztatni a Vörös Hadsereg élén, noha eredeti szakmája írógépműszerész, s az I. világháború idején szerzett legmagasabb katonai rangja népfelkelő főhadnagy volt. Hasonló politikai, szakszervezeti, szövetkezeti, szociálpolitikai előképzettséggel kerültek kormányba és álltak ott helyt olyan vezetők, mint Bokányi Dezső, Dovcsák Antal, Erdélyi Mór és Garbai Sándor. 73