Levéltári Szemle, 38. (1988)

Levéltári Szemle, 38. (1988) 1. szám - MÉRLEG - Kende János: A Forradalmi Kormányzótanács jegyzőkönyvei 1919. Bp., 1986. / 72–75. o.

Pályájukat (portréikkal, aláírásaikkal együtt) tartalmazza a kötet bevezetője. E pályaképsorozat a könyv nagy értékei közé tartozik, mert jóval többet ad a szokásos lexikonszócikkeknél. Mielőtt rátérnék a gyűjtemény szakmai újdonságaira, néhány szót szeretnék szólni két hibáról. Az 1919-es májusi válság kapcsán szó esik a szakszervezetek szerepérői, ami a jegyzőkönyvek összefüggésében egyértelműen pozitív (hiszen 1—2 nap múlva rájuk bízzák a munkásság mozgósítását), ám a szakirodalom szinte friss megállapításai ezt vitatják. Helyén lett volna itt magyarázó jegyzetet tenni pl. Landler Jenőnek a KMP elméleti folyóiratában, az Új Márciusban az 1926. évfolyamban megjelent cikke alapján, amelyből kitűnt: a kritikus pillanatban Peyer Károly és Miákits Ferenc, a Szaktanács képviselői a kommunistákhoz közel álló álláspontot képviseltek, s ez végül eldöntötte a vitát az ellenállást folytatni akarók javára. Helyes lett volna közölni továbbá, akár függelékben, a lemondást elhatározó 1919. augusztus 1-jei ülés jegyzőkönyvét még akkor is, ha nem „hivatalos" formában, hanem csak Ágoston Péter feljegyzésében maradt fenn. Tartalma legendaoszlató hatású lehetett volna, mert a kritikus pillanatban a valóságos hangulatot tükrözte. Ha csak érintőlegesen kívánjuk vizsgálni a kötet újdonságait, úgy látnunk kell: a Kormányzótanács vitáiból kitetszik, a frontok nem egészen ott húzódtak, ahol mai történelmi ismereteink szerint várnánk. Látnivaló többek közt, hogy a szociáldemokrácia centrumához tartozó népbiztosok viszonya a proletárdiktatúrához konstruktívabb volt, mint azt tudni véltük. (Gondolunk itt Kunfira, Rónaira és főként Böhmre.) Az is világos, hogy az utólag baloldaliaknak minősítettek sem voltak mentesek ingadozásoktól, tévedésektől, a szociáldemokrata sérelmi politika hatásaitól (itt talán elég Bokányi és Landler 1919. áprilisi megnyilatkozásait említeni, s utalhatnánk arra is, hogy Landler javaslatára vonták a csendőrséget a Vörös Őrség kötelékébe). Az is bizonyítottnak látszik a közzétett jegyzőkönyvek alapján, hogy az ún. baloldali kommunisták aíkciói 1919. március végén, április elején (tevékenységük ismeretesen Pogány József hadügyi népbiztos megbuktatásában kulminált) az eddigi ismereteinknél komolyabb veszedelmet jelentettek a tanácshatalom létére. A március 21-i egységkormány hitele kérdőjeleztetett meg, bizalmi válság mutatkozott a volt szociáldemokraták soraiban. Kun Bélának az a reménye, hogy a szociáldemokraták soraiban 1919 elején megindult polarizáció — amely jelentős mértékben járult hozzá a szocialista forradalom győzelméhez — folytatódni fog március 21. után is, s a centrum javát a baloldal táborába viszi, e napokban úgy tűnt, szertefoszlik. A Pogány-ügy egységet teremtett a megosztott táborban és jellemző, hogy a vitákban a legkeményebb hangot Böhm mellett épp Landler ütötte meg, lett legyen szó a párt és a szakszervezetek viszonyáról, a tanácsválasztásokról vagy az általános hangulatról. Bár ez a fogalom akkor nem volt használatos, Kun Bélának valóságos kétfrontos harcot kellett vívni, egyrészt a március 21. utáni hatalmi viszonyok revideálására törekvő „baloldaliak", másfelől a szociáldemokrata sérelmi politika ellen, amely mögött joggal sejthette a jobboldali szociáldemokraták aktivizálódását. Kétségtelen tény, hogy ezek a viták túl sók energiát vették el a rövid békés időszak alkotó tevékenységétől, s az e csatározások nyomán keletkezett rossz hangulatot Kun fellépései sem tudták maradéktalanul eloszlatni. A szociáldemokrácia táborából érkező népbiztosok közül — úgy tűnik — talán Böhm Vilmos volt a legmarkánsabb figura, aki nemcsak a vitákban, hanem számos kritikus pillanatban, a cselekvésben is partnere volt a Tanácsköztársaság valódi vezetőjének: Kun Bélának. Noha a jegyzőkönyvek kiadása 74