Levéltári Szemle, 38. (1988)

Levéltári Szemle, 38. (1988) 1. szám - KILÁTÓ - Körmendy Lajos: A "La Gazette des archives" c. folyóirat 1985. évi évfolyama / 67–71. o.

A fentebb említett francia levéltári, ill. levéltári vonatkozású törvényei igyekeztek mindkét követelménynek megfelelni, tehát részben szigorúbbá váltak, ha magánérdekű iratokról volt szó, általánosságban azonban könnyítették a hozzáférést: 50 évről 30-ra szállították le a kutathatóság határidejét. Viszont a személyi jellegű orvosi iratok kutatási időhatárát 150 évre emelték, a beteg születési dátumától számítva, a személyzeti iratokét 120 évre, a megfelelő bírósági iratokét 100 évre, az ügy lezárásától számítva. Az egyes egyénekre vonatkozó személyes adatokat tartalmazó összeírások, statisztikai felmérések határidejét — az összeírástól számítva — 100 évre tolták ki. Az új törvények bizonyos, indokolt esetekben lehetőséget adnak arra, hogy a határidő lejárta előtt kiadjanak iratokat, a döntés joga a levéltár, ill. az irattár vezetőjéé. Különösen szigorúak a rendelkezések az adatbankokra vonatkozóan. Minden, személyek adatait tartalmazó adatbankot — így pl. a kutatókról vezetett levéltári nyilvántartást is — be kell jelenteni az újonnan alakított „a szabadságjogok és az informatika nemzeti bizottságának". Ez a kissé fellengzős nevű — egyébként igen komoly — szerv nem az egyetlen, amit a törvény azért hozott létre, hogy a végrehajtást irányítsa, kontrollálja és a vitás kérdésekben állást foglaljon. Ugyanilyen az „adminisztratív iratokhoz való hozzáférés bizottsága", amelynek kimondottan az a funkciója, hogy árgus szemekkel vigyázza az állampolgári jogok tiszteletben tartását. Az új törvények bevezetése nem forgatta fel a levéltárak életét — állapították meg a szakmai napon egyöntetűen a hozzászólók. Persze nem kevés problémát is okoztak és okoznak, ezekből emeljünk ki néhányat, melyek nálunk is tanulságosak lehetnek. A törvények feljogosították a kutatót, hogy maga válassza meg, milyen formában kíván az adatokhoz hozzájutni: kutatás révén vagy másolat formájában. Az állományvédelem látja kárát ennek, mert az ismételt másolás — többnyire fénymásolás — gyorsan tönkreteszi az iratokat.

5 Ráadásul a többséget kitevő genealógusok kutatásukat csak néhány fondra korlátozzák, tehát a másolások is ezekre koncentrálódnak. Az arányok érzékeltetése végett álljon itt egy statisztikai adat: a Nemzeti Levéltárban évente 700 000 xeroxmásolat készül a kutatók részére. Gondot jelent az is, hogy a másolatok árát a törvény az önköltségnél rögzítette. Csakhogy a levéltári önköltség jócskán eltér a kereskedelmi szolgáltatóvállalatok költségeitől, hiszen azoknak nem kell állniuk pl. a kutatás költségeit. Éz aztán állandó feszültség forrása a kutatók és a levéltár között. A törvények kimondják, hogy a kutatás ingyenes. A gépi adathordozók gyors térnyerése és az audiovizuális gyűjtemények megjelenése azonban megkérdőjelezi ezt az elvet. A rendkívül költséges beruházások és a nagyon drága fenntartás költségeit a levéltárak egyszerűen nem tudják kifizetni. Az új információ-és adathordozóknál valószínűleg be kell vezetni a térítés ellenében történő kutatást. A „Gazette" a recenzió elején megfogalmazott nyitottság jegyében külföldi kollégákat is megszólaltat. E. Franz a nyugatnémet, E. Ketelaar a holland, O. Gauye a svájci kutatási és reprodukálási szabályokat ismerteti. Érdemes ezekből a legjellemzőbb és legérdekesebb részeket kiemelni. Az NSZK-ban a levéltárosi és irattárosi funkció teljesen elkülönül, A német levéltárosnak jogilag csak a levéltárhoz, azaz a történeti értékkel bíró irategyüttesekhez van jogosítványa. Az átmeneti levéltárakban őrzött iratok felett már nem Ő rendelkezik, hanem az irattáros! Az országra jellemző decentralizáltság ezen a területen is fennáll. Minden tartomány szuverén módon határozza meg a kutatást. Vannak persze bizonyos közös alapelvek, de egységes szabály nincs (pl. a Bundesarchiv által kidolgozott kutatási szabályzatot eddig egyetlen tartomány sem fogadta el). Sőt, eleddig levéltári törvény sincs, igaz 70