Levéltári Szemle, 38. (1988)

Levéltári Szemle, 38. (1988) 1. szám - KILÁTÓ - Jaroschka, Walter: A levéltárak feladatai napjainkban / 61–66. o.

művészeti levéltárnak. Messzemenően gazdátlannak tekinthetők a vállalati levéltárak is, amelyekkel jelenleg örvendetes módon fokozott mértékben foglalkoznak a regionális gazdasági levéltárak, köztük München és Felső-Bajorország gazdasági levéltára. Az anyagnak a kutatás számára való megmentése kell hogy döntő legyen, még akkor is, ha az illetékességi kérdések nem mindig oldhatók meg kielégítően. A forrásanyag klasszikus formái mellé, legyenek azok szabályszerű iratértékelés során kiválogatott szerves levéltári gyarapodások vagy magántulajdonból tervszerűen szerzeményezettek, ma olyan új forrástípusok járulnak, amelyek a levéltári és a könyvtári anyag határterületén helyezkednek el: nyomtatványok, sajtókivágatok, röplapok, képek, plakátok; ezeket „gyűjteni" szokták.

9 Nos, a „gyűjtés" a levéltárak számára nem új feladat. Már a német történeti és régészeti egyesületek szövetségének 1879-ben, tehát több mint 100 évvel ezelőtt, az alsó-bajorországi Landshutban tartott közgyűlésén a levéltári szekció a következő tézist állította fel: „Súlyosan vétenek az utókor ellen azok a levéltárosok, akik nem gyűjtik idejében és elég alaposan az újabb korra vonatkozó anyagot; úgynevezett történeti érzékünk ezzel az utókor előtt nagymértékben elveszti hitelét." És alább: „A nyomtatott irodalmat, különösen a röpiratokat és az alkalmi írásokat a levéltárosoknak ugyanolyan szorgalmasan kell gyűjteniük, mint a többi levéltári anyagot."

10 Az úgynevezett kortörténeti anyag gyűjtésének e régi követelménye ellenére az ilyen feladatot még most sem mindenütt fogadják el magától értetődőnek. Míg régebben konzervatív levéltárosok a gyűjtést mint egy tudományos levéltáros számára alacsonyrendű foglalatosságot vetették el, vagy mint a „levéltári nincstelenek" pótcselekvését lenézték, addig ma az a helyzet, hogy elvben elismerve a gyűjtés létjogosultságát, a „klaszszikus" feladatokkal való túlterheltségre és a levéltárak helyhiányára hivatkozva igyekeznek azt szűk korlátok közé szorítani. De a gyűjtés szükségességére felhozott indokok is gyakran túl egyoldalúan az úgynevezett helyettesítő dokumentációra vannak beállítva. Kétségkívül megvan a szerepe a helyettesítő dokumentációnak elveszett iratanyag pótlásában, és abban is, hogy az írásos forrásoknak főleg a technikai kommunikációs lehetőségek következtében erősen csökkent információs értékét kiegészítse. Az ilyenféle indoklások azonban végül is abból indulnak ki, hogy a közlevéltárak keletkeztetőik (állam, közösségek) tevékenységének dokumentációjára szorítkoznak, és csak annak az iratanyagnak a kiegészítésével törődnek, amely elvileg automatikusan a levéltárba kerül, ugyanis valamennyi közhivatal tevékenységének összegét magával a történeti-politikai élettel azonosítják. A jelenkori társadalmi fejlődést nézve Hans Booms már 20 évvel ezelőtt újra felvetette azt a rég vitatott kérdést, hogy „megelégedhet-e a múlt emlékeit őrző állami intézmény az állami apparátus tevékenységének regisztrálásával, vagy pedig kötelezettségét ki kell terjesztenie az egész politikai és közéletre".

11 Ezt ma egyértelműen így válaszolnám meg: az állami levéltáraknak — és ez értelemszerűen áll minden más levéltártípusra — foglalkozniuk kell minden olyan dokumentummal, amelyet természetéből adódóan nem könyvtárban, múzeumban vagy más gyűjteményben őriznek, hogy gyűjtőterületük történetét minél teljesebben dokumentálhassák. Engedjék meg, hogy röviden még kitérjek egy olyan feladatkomplexumra, amely csak az utóbbi időtől kezdve hárul a levéltárakra, és általa a levéltári anyag újabb rendeltetést nyer: Gregor Richter ezt nemrég a „levéltári propaganda", „közművelődési feladatok" és „oktatási szolgáltatások" differenciált fogalmaival írta körül.

12 Ezúttal csak a levéltári kiállításokkal kapcsolatos tevékenységre térnék még egyszer vissza, aminek problematikájával legutóbb az 1983-ban Saarbrückenben tartott 56. Német Levéltári Kongresszus foglalkozott 64