Levéltári Szemle, 38. (1988)

Levéltári Szemle, 38. (1988) 4. szám - HÍREK - Tóth Péter: A Magyar Levéltárosok Egyesületének rendezvényei: A levéltári forráskiadás – Szekszárd / 106–109. o.

mák, iratbegyűjtés stb.) beszélt. Hozzászólásának második — a Fejér megyére vonatkozó helytörténeti kiadványokat ismertető — részében tárgyalta a helyi forrásközléseket, hangsúlyozva, hogy az említett források közreadása a községi kismonográfiák érdekében történt. G. Vass István, az Űj Magyar Központi Levéltár főigazgató-helyettese — a dolog logikájából következően — harmadik felkért előadóként a legújabb kori források kiadásának problematikájával foglalkozott. "Előadásának első részében általánosságban ismertete az ŰMKL kiadvány-politikáját és elmondta, hogy az ilyen irányú munkának három célja van: 1. az 1945 utáni igazgatástörténet (tulajdonképpen a fondképző szervek történetének) kutatása; 2. forrásfeltárás és a források publikálása; 3. elméleti és módszertani kutatása Előadása második részében á „Források a magyar népi demokrácia történetéből" című - sorozatról beszélt. A konkrét problémák — "például a kiadáshoz szükséges anyagi támogatás megszerzése— mellett elméleti kérdéséket is érintett és elmondta, hogy mi az a „hármas szabály", amelyhez "tartják magukat" a forrásközlésben: 1. a teljességre törekvés (ami azért nehéz, mért az anyag szinte áttekinthetetlenül nagy és sok a kutatási korlátozás), 2. a tárgy térben és időben való jól körülhatárolása, 3. a válogatás elveinek, a közlés módszerének meghatározása. Előadását az ŰMKL terveinek ismertetésével zárta és olyan, széles körű érdeklődésre számot tartó forráskiadványokra hívta fel a figyelmet, mint például a tervezett „Dokumentumok Magyarország nemzetközi kulturális kapcsolatairól 1945—1948" című kötet. Ezután az elhangzottakhoz való hozzászólások következtek. Tóth Péter, a Somogy Megyei Levéltár főlevéltárosa furcsállotta, hogy senki nem tett említést a megyei levéltárakban folyó és a Levéltári Osztály által kezdeményezett nagy jelentőségű forráskiadási munkákról, amilyen például az 1711 előtti vármegyei közgyűlési jegyzőkönyvek regesztázása. Makkai Lászlónak a levéltárosok minősítését keveslő megállapítására reagálva javasolta, hogy legyen szerezhető végre forráskiadásért is tudományos fokozat — hiszen szavakban mindenki elismeri az ehhez a munkához nélkülözhetetlen magas fokú szakmai felkészültséget —, s indítványozta, hogy a legfontosabb forráscsoportok kiadására készüljenek általános érvényű szabályzatok. Csorba Csaba, a Borsod-AbaújZemplén Megyei Levéltár igazgatója ugyancsak a kiadási szabályzatok hiányára, illetve ennek gyakori következményére: az ésszerűtlen forrásközlési módszerekre (például Pesty Frigyes helynévgyűjteményének fölöslegesen betű- és formahív átírására) figyelmeztetett. Kiemelte, hogy a következetlen és nem egységes jelzetelés sokszor szinte teljesen lehetetlenné teszi a közölt források visszakeresését; a forráskiadványok készítéséhez szükséges idő biztosítása érdekében pedig javasolta, hogy dolgozzanak ki egy intézményes ösztöndíjrendszert erre a célra. Lakatos Ernő, a Pest Megyei Levéltár nyugalmazott igazgatója javasolta, hogy a forráskiadásban érvényesüljön egyfajta fontossági sorrend: elsősorban a veszélyeztetett állapotú, a nehezen hozzáférhető (például a határainkon túl őrzött) és az idegen nyelvű (főleg török és latin) források közreadását vállalják magukra a levéltárak. Felhívta a figyelmet a szövegkritika fontosságára és felvetette: a Magyar Országos Levéltár a helytörténeti kutatás érdekében adja át a megyei levéltáraknak az illető megyére vonatkozó középkori oklevélregeszták másolatait. Gáspár Ferenc, Budapest Főváros Levéltárának nyugalmazott főigazgató-helyettese szerint az ötvenes évek iránt hirtelen megnőtt érdeklődés olyan kihívást jelent, amelyet a levéltáraknak el kell fogadniuk. Figyelmeztetett a legújabb kori források kiadásának problémáira, amelyek közül kiemelte a források áttekinthetetlen bőségét: ez sokszor legalább annyira megnehezíti — ha más szempontból is — a történész munkáját, 108