Levéltári Szemle, 38. (1988)

Levéltári Szemle, 38. (1988) 3. szám - MÉRLEG - Szegfű László: Blazovich László: A Körös–Tisza–Maros köz középkori településrendje. Szeged, 1985. / 69–72. o.

A terület Árpád-kori településrendszeréről sokirányú megközelítés után azt állapítja meg, hogy a vertikális tagolás jellemezte: az időszak végére a nagyobb (egyházi és közigazgatási) központok gazdasági csomópontokká váltak, ugyanakkor részint a fő folyók mellett, részint pedig (az állattartó életmód függvényében) a kisebb vízfolyások és kutak vidékén „egymást váltották a nagyobb, sokszor 350—400 lelket számláló óriásfalvak és a jóval kisebb, 5—10 ház csoportosulásából álló települések. A falvak határában számos szállásszerű telephely (pásztorszállás és prédiumszerű földművelő szolgaüzem) helyezkedett el. A szállásszerű telepeket tekinthetjük az ideiglenes vagy csak néhány emberöltőn át fennálló, rövidebb életű lakóhelyeknek. A lakosság mobilitását gazdasági kényszer motiválta." (p. 49—50) A területnek igen fontos korai oklevele a Csanád nemzetség 1256-os osztálylevele, amelyet csak Báthory István 1572. évi átiratából ismerünk, s hitele kétséges. Egy azonban bizonyos, hogy a hamisítás korából valós adatokat tükröztet, hiszen osztozkodni, perlekedni a semmin nem szoktak. A szerző értelemszerűen fel is használja ezt az oklevelet Malomszeg, Felvelnök (később Makó), Szentlászló, Szentmargita és Köztelek adatolásánál, ám Palota esetében több mint másfél száz évvel, Boldogasszonyháza esetében háromszáz évvel későbbi adatra támaszkodik, Ladányt más összefüggésben, Pradan- vagy Paradamonostorát pedig nem szerepelteti (vö. AUO = 7: 220, 429—430). A tatárjárást követő kb. százéves időszakról a szerző azt állítja, „hogy bár számos falu elpusztult, és újak is keletkeztek, a régió településszerkezete a XIV. század közepéig nem változott meg ..., de megváltozott a falvak belső társadalmi struktúrája. Ez az árutermelés és pénzgazdálkodás helyi kibontakozásának feltételeit teremtette meg, és ezzel méhében hordozta a településrendszer valódi településstruktúrává válásának feltételeit, a mezővárosok és piackörzetük kialakulását" (p. 60—61). Következő nagy periódusnak éppen az említett időszak végétől (a XIV. század első harmadától) a XVI. század második harmadáig terjedő időszakot tekinthetjük, amelyre a meglevő névanyag mellé közel 300 emberi megtelepedéssel kapcsolatos hely nevét gyűjtötte össze, értékelte és vetítette térképre a szerző. Ebben a kétszáz évnyi időintervallumban kétirányú fejlődést figyelt meg: egyrészt azt, hogy a gazdasági csomópontokká erősödő mezővárosok piackörzeteinek kialakulásával létrejött a települések térbeli elrendeződése, másrészt pedig, hogy a földművelés terjedése ellenére felgyorsult a pusztásodás folyamata, s tovább növekedett a nagyállattartás jelentősége. Ez utóbbi az európai nagy munkamegosztás függvényében — olyan erős gazdasági hátteret jelentett, hogy — ellentétben pl. a dunántúli helyzettel — a régió mezővárosi fejlődése nem állt meg a XV. század végén, hanem (amint ezt Kubinyi már korábban feltételezte) egészen a török időkig tartott. Blazovich László a Körös— Maros köz hatalmas volumenű rideg és félrideg állattartását bizonyította; a számításba vehető „szállásokat" példamutató módon gyűjtötte össze, éppen ezért talán merészebb lehetett volna a társadalomtörténeti konzekvenciák levonásában még akkor is, ha ez így nem tartozik szorosan a településhálózat rekonstrukcióját tárgyaló témakörbe. A dolgozatnak e kiválóan adatolt részében talán csak egy ponton akadhat némi probléma: a helységek behatárolása igen nagy nehézséget jelent a Szárazér Maros felé eső szakaszán, melynek közigazgatási beosztása meglehetősen labilis, egyszer Csanád vármegyéhez sorolják (Z. 1:574,, AUO 7:429—430.), máskor Zarándhoz (M. Rust. 355, 391.), megint máskor — szinte önálló egységként kezelve (in districtu Zarrazeermelleeke) — Arad vármegyéhez (MTT 6:28). A szerző dicséretesen megbirkózott ezekkel a nem kis feladatot jelentő lokalizálásokkal, de néhány esetben a megoldás számunkra kétséges maradt. 70