Levéltári Szemle, 38. (1988)

Levéltári Szemle, 38. (1988) 3. szám - MÉRLEG - Szegfű László: Blazovich László: A Körös–Tisza–Maros köz középkori településrendje. Szeged, 1985. / 69–72. o.

Blazovich László A Körös—Tisza—Maros köz középkori településrendje Dél-Alföldi Évszázadok. Békéscsaba—Szeged, 1985. 207 pag. Egy-egy nagyobb tájegység politikai, közigazgatási határokkal történt mesterséges szétdarabolás a már régóta ismert problémája történetírásunknak. A szóban forgó terület kapcsán 1938-ban felvetette Zalotay Elemér az átfogó feldolgozás igényét. Azóta fél évszázadnyi idő telt el, és senki nem vállalkozott arra, hogy ezt az ideát újragondolva továbbfejlessze, mígnem Blazovich László előállt e kötettel, megvalósítva azt, amit Zalotay megálmodott: A Körös—Tisza— Maros által határolt tájat természet adta egységnek tekintve megrajzolta annak középkori településrendjét. A szerző látszólag irigylésre méltó, könnyű helyzetben volt, hiszen olyan nagynevű elődök nyomdokain kellett haladnia, mint Karácsonyi János, Márki Sándor, Borovszky Samu, a történeti földrajz olyan kiválóságainak munkáit használhatta, mint Csánki Dezső, Ortvay Tivadar vagy Györffy György, ugyanakkor gazdag helytörténeti anyaggal és a régészeti topográfia jelentős munkálatain túljutott felmérésekkel számolhatott, módszertani szempontból pedig Érszegi Géza, Kristó Gyula, Kubinyi András, Major Jenő, Maksay Ferenc, Szabó István és mások munkái szolgálhattak például számára. De ugyanakkor nagyon nehéz feladatra is vállalkozott, hiszen ilyen előzmények után újat produkálni szinte lehetetlen próbálkozásnak tűnhet. A feladat sikeres megoldásához a sokoldalú megközelítés, az ún. komplex módszer alkalmazása, amelyben — előrebocsáthatjuk — Blazovich igen otthonosan mozog, jelentette a kulcsot. A régió középkori természetföldrajzi képének elénk vetítésében egyaránt támaszkodik okleveles anyagra és a helynevek tanúbizonyságára akár a talajviszonyokról, domborzatról, vízrajzról, akár a faunáról vagy flóráról van is szó. Megállapítja, hogy a táj arculata a tárgyalt időszakban alig változott, legfeljebb „antropogén erők alakítottak rajta". Ám ez nem kevés, elég csupán a szerző által kiemelten kezelt kutakra utalni, vagy — mondjuk — egy olyan esetre, amikor egyetlen hatalmaskodás során négyszáz szekérnyi fát vágattak ki (Dl. 14443). Ami ebben a részben nem szerencsés, az talán néhány terminus megválasztása volt (pl. a Mezőség, amely használatának létjogosultsága itt sem vitatható, de mint földrajzi és néprajzi tájegység, inkább az Erdélyi-medence északi részének közismert elnevezése); a térfelszín neveinek vallatásánál pedig utalni lehetett volna az esetleges személynévi eredetre is (pl. az általa is említett Becsei családban Vesszős, Tövises névvel is találkozunk). A munka második nagy tematikus egysége a régió történetének tárgyalása a honfoglalástól a XVI. század végéig. Ezt az embernek e tájban való megjelenését vizsgáló rövid visszapillantással vezeti be, majd — több periódusra bontva — következik annak a hatodfélszáz névnek az azonosítása és térképre vitele, amelyet a szerzőnek sikerült felgyűjtenie. 69