Levéltári Szemle, 38. (1988)

Levéltári Szemle, 38. (1988) 3. szám - Szücs László: Adatvédelem és kutatói érdek / 35–38. o.

más, hangfelvétel vagy számítógépes adatfeldolgozás útján elkövethető sérelmek elleni védelemnek. Mind a közérdek, mind a jogos magánérdek fogalma átalakulóban van. A közérdek fogalomkörébe tartozónak tartjuk ma már például a környezet védelmének kérdéskörét, a népcsoportok, nemzetiségek kollektív jogainak védelmét. Ugyanakkor az adatvédelem ma már egyre inkább csak a honvédelem, a belbiztonság érdekeire koncentrál. Feltehetően a nemzetközi gazdasági szervezetekkel kiépülő együttműködés arányában — minthogy a nyitottság a kapcsolatok fejlesztésének az előfeltétele — a gazdasági vonatkozású adatok kezelése egyre enyhébb megítélés alá kerül (lásd az Elnöki Tanács 1987. évi 5. sz. tvr.-ét), illetve ezek egy része feltételezhetően fokozatosan a magánérdek szférájába tolódik át. Hasonló átalakulás várható és bizonyos fokig máris megfigyelhető a magánérdek fogalomkörének alakulásában is. Ma már — a helsinki értekezlet óta — idetartozónak ismerjük el az „emberi jogok" fogalmát — ezek sorában pl. a kivándorlás, a családok egyesítésének kérdéskörét, a munkához való jogot. Nagy vonalakban áttekintve ezeket az érdekeket — figyelembe véve ezek folyamatos átalakulását is —, meggyőződésem, hogy jogosnak minősíthető a társadalom, illetve a magánosok azon elvárása, hogy az ilyen adatokat tartalmazó iratanyag esetében fokozott körültekintés érvényesüljön. Teljesen egyértelmű és világos továbbá — úgy vélem — mindenki számára, hogy magánszemély iratai csak az ő engedélyével bocsáthatók kívülállók rendelkezésére vagy hozhatók nyilvánosságra. Vannak, akik — vagy utódaik — kifejezetten kikötik ezt irathagyatékuk levéltári elhelyezésekor, illetve hosszabb időre kutatási tilalmat, védettséget kérnek irataikra. Jogos magánérdeket érintő, annak sérelmére felhasználható adatok természetesen nemcsak a magániratokban, hanem a köziratokban is vannak. Ezekre nézve a polgári törvénykönyv is polgárjogi elévülési határidőt szabott, amelyet a levéltári kutatási igények elbírálásánál nemcsak méltányossági alapon kell számításba venni, de kötelezően érvényesíteni kell. A jogos magánérdekekkel azonos szinten kell érvényesülnie azonban a közérdeknek is. Teljesen indokolt ilyen alapon a belbiztonsági, honvédelmi stb. ügyek meghatározott iratainak az adott szakterület érdekeihez igazított hosszabb-rövidebb ideig tartó kivonása a kutatói forgalomból. Más szóval a köziratok esetében is figyelembe kell venni az iratokat létrehozó szerv — jogi személy — kívánságát a kutathatóság szabályozásánál, illetve ezek kutatásra való kiadásánál. Itt merülnek fel azonban a társadalmi-politikai összefüggések: minél szélesebb körű és minél hosszabb ideig tartó a köziratoknak a kutatások előli elzárása, annál kevésbé beszélhetünk az adott társadalom nyitottságáról, demokratikus voltáról. Ezt azonban a címben jelzett ellentétpár másik tagja felől talán célszerűbb megközelíteni. Nézzük tehát az érem másik oldalát, a kutatói érdeket. A kutató általában a témájához tartozó minden iratot tanulmányozni kíván és ez az igénye — ami önmagában csak helyeselhető — tudományos lelkiismeretességével egyenes arányban nyer egyre határozottabb megfogalmazást. Problémát ez elsősorban a legújabb kori témák esetében jelent, amenynyiben a fenti adatvédelmi érdekekkel való ütközése szinte elkerülhetetlen. Felmerül hát a kérdés, hogy a kutató magatartása jogos-e vagy túlköveteléssel állunk szemben. A kérdés megítéléséhez mindenekelőtt azt kell világosan látni, hogy a levéltári anyag használata állampolgári jog-e vagy engedélyhez kötött tevékenység? A választ a különböző társadalmak jogi hagyományaiban s az ezeket összegező alkotmányban kell elsősorban keresni. Vannak társadalmak, amelyekben a közügyek intézése hagyományosan — és ezt nem lehet 3G