Levéltári Szemle, 38. (1988)

Levéltári Szemle, 38. (1988) 3. szám - Szücs László: Adatvédelem és kutatói érdek / 35–38. o.

eléggé hangsúlyozni — annyira a legszélesebb nyilvánosság bevonásával történik, hogy a közügyekre vonatkozó levéltári anyagba való betekintés állampolgári jognak számít. Vannak viszont olyan társadalmak, amelyek hagyományosan a nyilvánosság kizárásával intézték a közügyeket, olyanok, amelyeket hoszszú időn át kívülről és felülről igazgattak. Ezek esetében a levéltári kutatás nem állampolgári jog, hanem az igazgatást ellátók engedélyétől függővé tett kiváltság. Végletesen és tisztán természetesen egyik típus sem létezik, talán sehol sem. Magyarország mindenképp a kettő közé esik, de ugyanakkor az utóbbihoz áll közelebb. Hangsúlyozni kell azonban, hogy az ide vonatkozó jogi kereteket, lehetőségeket nem töltik ki a végrehajtási utasítások, azaz a jogszabályok a ténylegesen megvalósulónál nagyobb kutatási szabadságra adnának lehetőséget. Ezek megállapításakor azonban nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy a kutatók egy része szenzációkra éhes — s az alapos elemző, tendenciákat, összefüggéseket feltáró, a jövőt segítő munka helyett mindenáron „leleplezésekre" törekszik — olyan eseménysorok bemutatásánál is, amelyeknél ez nem indokolt, sőt ez a magatartás félresiklatja a tények reális elemzését. Ez a kutatói magatartás és gyakorlat negatíve visszahat a kutatás szabályozásának egyébként általában liberalizálódó folyamatára — és az egyes kutatási ügyek kezelésére is. Készséggel elismerhető — s el is ismeri mindenki —, hogy a történész, ha jól végzi feladatát, az egészséges társadalmi tudat formálója, őre, a társadalom tagjainak a társadalmi cselekvésre való felkészítésének iskolamestere, s e feladatának ellátásához szükséges feltételek megteremtése legalább olyan közérdek, mint amilyen értelemben a fentiekben az adatvédelem kapcsán a közérdekről szóltunk. Mégis a levéltári források használata tekintetében talán nagyobb kutatói önmérsékletre lenne szükség, főleg a legfrissebb források kezelése esetében. Tudomásul kellene venni, hogy a legújabb idők, tehát szinte napjaink iratai nemcsak a ma történészei számára lehetnek források, de a holnap és a holnapután kutatói számára is biztosítani kell azokat. E téren a kutatói túlkövetelés veszélyeztetheti — sajnos — a források levéltárba kerülését, megőrzését, sőt esetleg már létrejöttüket is. A levéltári kutatás azonban csak egyik, bár végtelenül fontos része a történész munkájának, a másik, s talán mégis döntőbb része a feldolgozás. Ennek módja, mikéntje már a társadalmi konszenzus függvénye. Olyan társadalomban, amelyben a konszenzus magas fokon megvalósul, nem lehet lényeges ellentét az iratokat létrehozó szervek, személyek által képviselt közérdek és azon közérdek között, amelyre a történész apellál — míg ellenkező esetben a kölcsönös vádaskodás szinte elkerülhetetlen. Ilyen módon az adatvédelem és a kutatói érdek kérdése elsőrendű politikai kérdés. Éppen ezért a közéletünkben, a szocialista országok többségében kibontakozó folyamatok rendkívül kedvezően befolyásolják e kérdéskör rendezését, hiszen a demokratizálódás, a nyitottság nemcsak a múlt s a félmúlt, de bizonyos körben a jelen dokumentumait is érinti. Ennek ellenére még számos akadály áll a közéleti demokratizálás levéltári területen való érvényesülésének az útjában. Az iratok kutatás előli elzárása számos rossz beidegződéssel is összefügg. A nehezen múló hidegháborús évek, az ötvenes évek állandó ellenségkeresése következtében még ma is érzékeny, nem kutatható kérdésként kezelünk olyan problémaköröket — sok-sok évtizedre visszamenően is —, amelyek érdemük szerint nem igényelnék ezt. Hasonlóan rossz beidegződés, hogy sokszor egész irattípusokat soroltak a kutatás számára csak nehezen hozzáférhető kategóriába: pl. magas szintű testületek 37