Levéltári Szemle, 37. (1987)

Levéltári Szemle, 37. (1987) 1. szám - KILÁTÓ - Jancsó Éva: Tanulmányúton Franciaországban / 68–76. o.

Másrészről a XIX. század folyamán több kör- és szabályrendelettel kutatási korlátozásokat vezettek be, figyelmen (kívül hagyva az 1794. június 25-i törvényt, míg azután egy 1856-os újabb szabályrendelet az igazgatók szubjektív döntésétől (pontosan nem határolva körül ennek kritériumait) tette függővé a kutatás engedélyezését. Emellett több raktárt felszámoltak, centralizáltak, több rendkívüli intézkedést vezettek be (1841-ben és 1921-ben a megyei levéltárak, 1842-ben, 1857ben és 1926-ban a községi levéltárakra vonatkozóan), de az egységes és átfogó törvény kidolgozása tovább (késett. Ezt a hiányt először az 1936. július 21-4 dekrétum próbálta meg pótolni, néhány alapvető rendelkezést hozva: — elrendelte a közigazgatás iratainak kötelező beszállítását az országos, illetve a megyei levéltárákba, miután a napi ügyintézésben szükségtelenné váltak; — a hivatali anyag selejtezését szigorúan csak a Levéltári Igazgátóság jóváhagyásához kötötték; — az adminisztratív iratkezelést szintén a Levéltári Igazgatóság ellenőrzése alá rendelték. Mivel a törvény 'megszegése esetére büntető szankciókat nem helyeztek kilátásba, a rendelkezéseket elégtelenül hajtották végre, különösen a községi levéltárak területén. Az ezután hozott több egyéb rendelkezés közül két 1970-es érdeniel említést: az 1970. november 19-i, mely a kutatás feltételeit szabályozza az országos és a megyei levéltárakban, és a december 21-ii, amely a megyei levéltárakat jelöli ki a legalább 2000 lakosú községek 100 évesnél régibb anyagának kötelező őrzőhelyéül. Mindezek ellenére a francia levéltári törvényhozás a legutóbbi időkig töredékes és hiányos volt. Hiányzott a világos megfogalmazás a köz- és magánlevéltárakra, a kutatás szabályaira egyaránt. 1978 végén viszont már nem lehetett tovább halogatni az új levéltári törvény kidolgozását. Hosszas munkálatok után végre sikerült a jelenkor realitásaihoz igazodó és a jövő követelményei előtt is nyitott szöveget kidolgozni és 1979. január 3-án elfogadni. Az új alaptörvény életbe léptetésével minden korábbi rendelkezés hatályát vesztette és érvénye kiterjed a köz- és magángyűjteményekre egyaránt. Az új törvény úgy definiálja a levéltárakat, mint „bármely korú, formátumú és anyagú iratok együttesét, amelyet természetes vagy jogi személy, hivatal, köz-, vagy magánszervezet hozott létre vagy kapott tevékenysége, 'működése során". Ez a tág meghatározás minden irattípust magába foglal, ide értve a modern adathordozókat, az audiovizuális vagy kibernetikai eszközöket egyaránt. Ezenkívül egyértelműen idesorolja magánszemélyek és cégek irattárait is. Mindezek megőrzését „közérdek"-nek nyilvánítja a természetes vagy jogi személyek jogainak érvényesítése és védelme, továbbá a történeti kutatás szempontjából. Ez az első alkalom, hogy ez utóbbi tényező törvényben is megerősítést nyert. Különösen fontosak a kutatást szabályozó cikkelyek, melyek igyekeznek eleget tenni valamennyi, eddig egymásnak ellentmondó követelménynek, így a) az állampolgárok magánélete, b) a nemzet és a közrend érdekei, c) a történelmi kutatás és d) az állampolgárok állami levéltárakban való szabad kutatási joga védelmének. Kitér a törvény az állami levéltárakban dolgozó személyek felelősségére az iratok védelme és a hivatali titoktartás szempontjából. 70