Levéltári Szemle, 37. (1987)

Levéltári Szemle, 37. (1987) 4. szám - MÉRLEG - Révész Tamás Mihály: Stefánia Mertanova: Ius Tavernicale. Bratislava, 1985. / 92–94. o.

STEFÁNIA MERTANOVA Ius Tavernicale Slovenská akadémia vied. Bratislava,. 1985. 254 pag. Nemrégiben a magyar jogtörtéhettudomány alig megszámlálható fehér foltjai ismét kevesebbek lettek eggyel. Jóllehet az adósság, amelyét ezúttal határainkon túl működő joghistorikus, Stefánia Mertanova törlesztett a tárnoki jog XV—

XVII. századi formálódásának folyamatáról írott kötetével, régóta nyomhatja már a — művelőinek számában mindig szerény — jogtörténész szakma tudományos lelkiismeretét. Az é téren regisztrálható tartozás ugyanis még a század elején, pontosabban 1912-ben vetődött fel, amikor is Szekfű Gyula a „Serviensek és familiárisok" című munkájában a jogtörténeti teendőket sorjázva, többek között, a tárnokmesteri hivatal monografikus vizsgálatát is erőteljesen sürgette. Majd két évtized múltán pedig az iskolateremtő Eckhart Ferenc, "századunk tán leghatásosabb jogtörténésze a Jog és Alkotmánytörténet című programadó tanulmányában bizonyosan maga sem tekintette „a szellemtörténeti iskola atyjának" óhaját teljesültnek, midőn a feudális kori magánjogi fejlődés feltárásának halaszthatatlan feladatáról értekezett. Vélhetően e tudományos notabilitások fellépésének köszönhetően is azután ifj. Szentpéteri Imre a Századok 1934-es évfolyamában ,,A tárnoki ítélőszék kialakulása" címmel hosszabb tanulmányban vizsgálta a tárnoki bíráskodás csíráinak és a tárnoki szék működésének kezdeti szakaszát, ám dolgozatának feladatvállalásából is következően elemzésének súlypontját e bírói fórum első évszázadának szervezeti és eljárási mozzanataira helyezte. A Szentpéteri által megkezdett út folytatására azonban sokáig nem akadt vállalkozó, mígnem csaknem három évtizednyi idő elteltével Veres Miklós, a jeles levéltáros, ajánlkozott a tárnoki intézmény fennállása további három évszázadának feltérképezésére. Kutatásainak eredményét 1968-ban tette közkinccsé „A tárnoki hatóság és a tárnoki szék (1526—1849)" című munkájában, példásan pontos ecsetvonásokkal festve meg e hatóság jogszolgáltatásának alakulását, hivatali szervezetének differenciálódását, ügyvitelének fejlődését. A gazdagon dokumentált mű, amelynek szándéka a történész kutatók figyelmének felhívása is volt „a tárnoki levéltár most már könnyebben hozzáférhető anyagának" jogtörténeti, várostörténeti és gazdaságtörténeti forrásértékére, elérte célját. A hivataltörténet eszköztárával építkező monográfia valóságos kihívás lehetett a megjelenésekor éppen pályája első lépéseinél tartó Mertanova számára,, hogy a tárnoki hivatal és ítélőszék struktúrájának tablóját és működésének naplóját ismerve, közelebbről is szemügyre vegye azt a szisztematikusan és fokozatosan formálódó joganyagot, amely eredetileg a hét tárnoki város — Buda, Kassa, Pozsony, Nagyszombat, Bártfa, Eperjes és Sopron — fellebbviteli fórumát, a tárnokmester ítélőszékét mozgásba hozta. A feladat tehát kézenfekvő volt — még ha segítette is a témaválasztást a tapasztalt mester, Martin Vietor professzor 92