Levéltári Szemle, 37. (1987)

Levéltári Szemle, 37. (1987) 1. szám - VITA - Borsa Iván: Gondolatok a levéltárosi hivatástudatról: Történész? levéltáros? történészlevéltáros? / 44–51. o.

de ezt megelőzően és ebben az időszakban már jelentkeztek egyes tudós férfiak (Kaprinai István, Katona István, Kovachich Márton György stb.), akik a levéltári anyagot történeti forrásként kívánták gyűjteni, másolatgyűjteményeket létrehozni, illetve a levéltári iratanyagra támaszkodva kívánták történetírói tevékenységüket kifejteni. Ekkor tehát már együtt voltak a mai helyzet legfontosabb tényezői: az iratok rendezése (akkor darabszintű), segédletek készítése és az iratanyagot történeti forrásként használni kívánó külső személyeik. Nem meghatározó, de jelen volt az iratképző valódi és vélt érdekeinek védelmét szolgáló tiltás is, amely csak kivételezett személyeknek engedélyezte az iratanyagban való kutatást és az iratok másolását. A feudális gazdasági és társadalmi rend felszámolása, a polgári korszak államigazgatásának és igazságszolgáltatásának (kialakulása szinte egy csapásra történetivé tette a feudális államapparátus iratanyagát. A levéltár megszűnt a feudális jogok védelmének tárháza lenni, s az államigazgatás is csak elvétve igényelt előiratokat ebből az iratanyagból. Ezzel egyidejűleg teljesen szabaddá vált a régi iratok kutatása, s előbb 1790, majd 1848 lett az az időhatár, amely utáni iratanyag kutatásához külön engedélyre volt szükség. A befelé forduló, egyedül a levéltárfenntartó jogi erdőkéit szolgáló szakhivatalból, olyan intézmény lett, amelynek elsődleges feladatává vált az addig csak a fenntartó céljait szolgáló iratanyagot minden érdeklődő számára használható gyűjteménynyé tenni. Lényegében egy új profilú intézményt kellett megteremteni. Az új korszak adta helyzet elsősorban a központi szervek levéltári anyagának vonatkozásában jelentett problémát, így az Országos Levéltár körülményeivel lehet a változást legjobban jellemezni. 1874-ben kinevezték a 33 éves Rauler Gyulát az egykori Archívum regni vezetőjévé, országos levéltámokká, aki újszerű feladatához nyugat-európai tanulmányúton keresett tapasztalatokat. Befejezte a Magyar és Erdélyi Udvari Kancelláriák, a Magyar Kamara, a Helytartótanács, a Magyar Királyi Curia és az erdélyi kormányszervek (ideértve a két erdélyi hiteleshely iratanyagát is) regisztratúrájának, illetve archívumának a kis terjedelmű Archívum regniivel való egyesítését. Az akkori levéltári felfogásnak megfelelően tervet készített az iratanyag korszakonként és tárgyi csoportokba való átrendezésére, amiből szerencsére csak az első lépés valósult meg, az 1526-ig terjedő oklevelek, iratok kiemelése és a Magyar Országos Diplomatikai Levéltárba történő összevonása. „Dolgozószobát" rendeztetett be a külső érdeklődők elkülönített elhelyezése érdekében. Aktív állománygyarapító politikát folytatott. Elérte, hogy Horvátországból visszakerült az 1850-es években a kamarai levéltárból kiemelt és Zágrábba szállított oklevelek és iratok nagy része, megszerezte Münchenből a Hunyadi—Brandenburgi levéltár második részét. Az Országos Levéltár irattára számos bizonyítékát adja annak, hogy az Országos Levéltárnak valamenynyi, a magyar levéltárügynek pedig számos ügyét szívén viselte. Saját kezű elintézéstervezetei és feljegyzései mutatják, hogy a levéltári munkát jól ismerő, fáradhatatlan szervező volt, bár általa végzett, szorosabb értelemben vett (rendezési, segédletkészítési) munkát ez ideig nem ismerünk. — Pauler Gyula ugyanakkor levéltárvezetői feladatainak maradéktalan elvégzése mellett kisebb tanulmányokon kívül olyan maradandó történeti iművet alkotott, mint A magyar nemzet története az Árpád-házi királyok korában, amely még ma is nélkülözhetetlen kézikönyvnek számít a korszak kutatói számára. Az általa a levéltár állományába felvett Óváry Lipót, Thallóczi Lajos, Tagányi Károly, Nagy Gyula, Barabás Samu, Csánki Dezső stb". a levéltári munka mellett elismert történészek és forráspubliikálók, egyesek akadémiai levelező és rendes tagok lettek. A két világháború között az Országos Levéltár levéltáro45