Levéltári Szemle, 37. (1987)

Levéltári Szemle, 37. (1987) 1. szám - VITA - Borsa Iván: Gondolatok a levéltárosi hivatástudatról: Történész? levéltáros? történészlevéltáros? / 44–51. o.

sai között olyan nevekkel találkozunk, mint Mályusz Elemér, Baranyai Béla, Fekete Lajos, Kapossy János, Szabó István, Fekete Nagy Antal, IIa Bálint, Wellmann Imre, Ember Győző, Sinkovics István, akik történészként is jelentős eredményeket produkáltak, magántanárok, egyetemi tanárok, akadémiai tagok lettek. — Érdemes megemlíteni a Bécsben dolgozó magyar levéltárosok közül olyan neves levéltárosokat, akik történészként is letették névjegyüket, mint Károlyi Árpád, Eckhart Ferenc, Szekfű Gyula, Miskolczy Gyula, Paulinyi Oszkár, Sashegyi Oszkár. A felsorolt nevek .alapján nem lehet csodálkozni azon, hogy a polgári korszakban a magyar történettudomány első számú intézménye az Országos Levéltár volt, ahonnan a Történelmi Társulat számos tisztségviselője is kikerült, s ahol a társulat székhelye is volt. Ezen a 70 évig tartó helyzeten alapvető változást hozott a Teleki Pál Tudományos Intézet megalapítása (1941), későbbi nevén a Kelet-európai Tudományos Intézet (1948), amelynek egyik jogutódja a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézete (1949). A társadalmi fejlődés szükségszerű eredményének tekinthető, hogy Európa legtöbb országában alakult olyan intézet, amelynek kizárólagos feladata a történettudomány művelése. Ez természetesen sehol sem jelent monopolhelyzetet a történettudomány művelésére, de a legtöbb országban a történettudomány hivatalosan elismert központja, a kormány számára történetileg lényeges kérdések kidolgozója, véleményezője. Néni véletlen, hogy nálunk a 40-es évek végén a Történelmi Társulat székhelye is áttelepült az Országos Levéltárból a Történettudományi Intézetbe (1949). — Megítélésem szerint a társadalmi fejlődés által megkövetelt szakosodásról volt szó. A történettudomány művelése levált a levéltárról és szervezetileg önálló.lett. Az új intézet létrejöttével az Országos Levéltár életében semmiféle zökkenő nem támadt. Visszagondolva, ennek két lényeges oka volt. Az egyik az, hogy a Teleki Pál Tudományos Intézet történeti osztályába (a másik osztály az állam- és jogtudományi volt) egy nemrég odahelyezett levéltáros kivételével nem került senki sem az Országos Levéltár állományából, a másik abban kereshető, hogy nem volt sohasem olyan jogszabály, amely az Országos Levéltárra olyan feladatokat ruházott volna, amelyet 1941-ben át kellett volna adnia a Teleki Pál Tudományos Intézetnek. Az új intézet létrejötte nemcsak szervezetileg nem érintette az Országos Levéltárat, hanem az akkori levéltárosokban nem is vált tudatossá az, hogy az új intézet megalakulása számára, a levéltár számára, sem maradhat közömbös. Csak évek múltával, amikor a háború által megviselt és megbolygatott iratanyag rendje helyreállt, s amikor az intézmény részére (1949—1950) ötéves tervet kellett készíteni, szembesültek a régi, s az időközben bekerült levéltárosok a hivatástudat szempontjából döntő kérdéssel, amit akkor természetesen még nem lehetett ilyen világosan látni. Ugyanakkor olyan lényeges események következtek be, amelyek nem segítették a kibontakozást, sőt keresztezték annak útját. Az akadályozó tényezők közül elsőként az egyetemi tankönyvek megírásának feladata jelentkezett. Ez a fontos célkitűzés, amely megvalósulása esetén Magyarország történetét új történetszemlélettel tárta volna a történelemszakos tanárok elé, minden támogatást megkapott, szembeszállni vele, nem volt kockázattól mentes. A nagy feladat nemcsak tankönyvíró szerzőket, de számtalan előtanulmány előkészítőjét is igényelte. Az utóbbi feladatra az Országos Levéltár majd valamennyi levéltárosát kiválasztották, ami egyet jelentett azzal, hogy a levéltár hivatalos tervébe olyan feladatokat kellett beépíteni, ame46