Levéltári Szemle, 37. (1987)

Levéltári Szemle, 37. (1987) 4. szám - KILÁTÓ - Körmendy Lajos: Levéltárosi benyomások Észak-Amerikában / 81–86. o.

A technikai fejlődést tapasztalván nem kétséges, hogy a hátrányok egy-két évtizeden belül ki lesznek küszöbölve, az előnyöket talán még szaporítani is fogják; ••"•'*'• Az utam következő és egyben utolsó állomása Washington volt, ahol a National Archives-ban tettem látogatást. A megismert intézmények közül — legalábbis bennem ez a benyomás maradt — az amerikai központi levéltár a legkonzervatívabb, pejoratív értelem nélkül használván a jelzőt. Ugyanakkor itt láttam a legtöbb technikai újdonságot és itt tapasztaltam a legszigorúbb minőségi követelményeket. Konzervatívnak tekinthetők, mert szinte a mai napig ragaszkodnak a 35 mm-es mikrofilmhez, ami nem baj, csak elég drága mulatság, és csak az utóbbi néhány évben kezdték el alkalmazni a filmlapot. Mereven elutasítják a diazo és vezikuláris

7 másolatokat, csak drága ezüstsós filmet készítenek. Elmondásuk szerint még csak tervezik a filmtár adatainak számítógépes feldolgozását. Mivel az intézmény a publikációs mikrofilmezésre fekteti a fő hangsúlyt — azaz a fő cél az, hogy minél szélesebb körben terjesszék a levéltári iratokról készített filmeket —, a naprakész ismertető leltárak alapvető fontosságúak. A gyorsan gyarapodó, kiegészülő gyűjteményeknél, ha nem alkalmaznak naprakészséget biztosító számítástechnikát, marad a rendkívül munkaigényes segédletek, tájékoztató kiadványok rendszeres újraírása — így van ez Budapesten és Washingtonban is. A National Arehives-ben eltöltött rövid idő alatt meglepően sok újdonságot láttam. Egy részüket már hírből vagy a szakirodalomból előzetesen ismertem, a gyakorlati tapasztalat azonban más, más részük teljesen nóvumnak számított. A géppark gerincét náluk is, mint annyi levéltárban, a Kodak MRD kamerák alkotják. Ezek majd' mindegyike fel van szerelve automata vagy félautomata fényszabályozóval (ez a mormonoknál is így van) és vákuumos asztallappal. Ez utóbbi azt jelenti, hogy az asztallapba vájt réseken keresztül az expozíció pillanatában levegőt szív be a gép, így vákuum keletkezik, ami az asztallaphoz szorítja az iratot, így kizárt az egyik leggyakoribb fényképezési hiba, az elmozdulás. Most láttam először olyan kamerát (Documate ÍI., gyártó: Terminal Data Corp.), amely filmlapot, 16-os és 35 mm-es tekercsfilmet, valamint u. filecard-ot egyaránt képes csinálni. (Ez a sokoldalúság persze nem olcsó mulatság, egy ilyen masina ára 75 ezer dollár.) A file-card — amit vendéglátóim szerint csak itt alkalmaznak — a nevével ellentétben nem kártya, hanem 35 mm-es tekercsfilm, amelyre egymás alá 3—5 sorban fényképeznek többnyire kisméretű katalóguslapokat. Nagyon érdekes volt számomra az a gép, ami síkfilmet konvertált 35 mm-es tekercsfilmmé: egy lassan mozgó fénycső alulról világította meg a negatív síkfilmeket, a tekercsfilmet tartalmazó kamerafej egészen közel volt a fényforráshoz, így a benne levő tekercsfilm elegendő fényt kapott. Rengeteg síkfilmet őriznek, és ezekkel meglehetősen sok gondjuk is van. A negyvenes években pár éven keresztül az amerikai fotóipar rossz technológiával dolgozott, és az akkor kikerülő síkfilmek emulziója ma már többnyire megrepedezett, felhólyagosodott, levált. A folyamatot nem tudják megállítani. Érdekes viszont, hogy ezeket a síkfilmeket nem másolják a fenti módon — véleményem szerint csak ezzel menthetnék a menthetőt, ugyanis hatalmas menynyiségről van szó, és hagyományos módon, azaz kontaktmásolással évtizedekig is eltartana, amíg a gyűjtemény végére érnének, akkor pedig már nem lenne mit menteni — a kísérőm az egészről mint egy megoldatlan problémáról beszélt. A kanadaiakhoz hasonlóan a National Archives-ban is folyik nagybani térképfilmezés, ugyanúgy 105 mm-es tekercs-, ill. síkfilmre, mint Ottawában. SŐt, színes síkfilmeket is készítenek egy speciális kamerával, amivel kimagasló 85