Levéltári Szemle, 37. (1987)

Levéltári Szemle, 37. (1987) 4. szám - LEVÉLTÁRTÖRTÉNET - Farkas Gábor: Arcok a magyar levéltárakból: négyszemközt Sashegyi Oszkárral / 65–73. o.

hogy ott megüresedett egy tudományos állás. Boldogan igent mondtam. Ezután meghirdették az állást, én megpályáztam és 1943 végén megkaptam kinevezésemet. Űj munkahelyemen az a hír terjedt el, hogy rokoni kapcsolatok révén kerültem oda. Ezzel szemben az az igazság, hogy az Országos Levéltárban sem rokonom, sem ismerősöm nem volt, és én egyetlen lépést sem tettem annak érdekében, hogy bekerüljek oda, ahova pedig kezdettől fogva vágytam. Az állást egyedül tanulmányi, munkahelyi és tudományos eredményeimnek köszönhettem, meg volt főnökeim, Miskolczy Gyula és Fitz József rólam adott véleményének. Ezek alapján Domanovszky Sándor, mint a Múzeumi Tanács tagja, aki a Levéltár személyi ügyeiben illetékes szaktanácsadó professzor volt, valamint Jánossy Dénes, az OL főigazgatója, úgy nyilatkoztak, hogy a pályázók közül egyedül engem javasolnak az állásra. így a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatótanácsa ajánlott s a vallás- és közoktatásügyi miniszter engem nevezett ki. A Bécsben eltöltött idő levéltári működésemhez irányadó, hasznos kezdetet jelentett. Érdeklődésem három irányban jelentkezett már akkor: egyrészt a kultúrtörténet, másrészt a közigazgatástörténet, harmadsorban pedig a német paleográfia területén. Cenzúratörténeti munkám során nemcsak annak kultúrtörténeti vonatkozásait, hanem közigazgatástörténetét is alaposan kimunkáltam. A bécsi egyetemen pedig ónémet kéziratolvasással foglalkoztam. A Múzeumi Tanács kinevezési javaslatában minderre rámutatott, valamint arra is, hogy tudományos cikkeimmel már bebizonyítottam rátermettségemet. A Levéltárban töltött idő kezdetben a szakmával való gyakorlati ismerkedéssel telt el. Jánossy főigazgató gyakran hívott össze ún. „conventiculum"okat, amelyeken valamennyi tudományos dolgozó részt vett s megbeszélte a munka elvi kérdéseit. Ily módon, a kollektív bölcsesség alapján alakították ki a döntéseket. Ezeken a megbeszéléseken ismertem meg a levéltári munka akkor soron levő kérdéseit, s ez jó iskola volt számomra. Munkámat a háborús években többször megszakította a katonáskodás, majd a hadifogság. A felszabadulás után számunkra a legfontosabb feladatot a Levéltár épületét és anyagát ért károk felszámolása jelentette. 1946—1949 között ismét Bécsben működtél. Milyen feladattal kerültél ekkora hajdani császárvárosba? A háború után a bécsi Collegium Hungarícum személyzetének néhány tagja elhagyta munkahelyét és nyugatra távozott. Ezek után engem 1946 májusában a Bécsi Magyar Kulturális Intézetek asszisztenseként és levéltári delegátusként küldtek Bécsbe. Elsősorban a gondnoki feladatok hárultak rám. Ezen túlmenően foglalkoznom kellett az ösztöndíjasok ügyeivel s mindazzal, amit korábban a titkár intézett. Részt kellett vennem a bécsi magyar egyesületek összefogásában és felügyeletében, az épületben tartott rendezvények irányításában, sőt az épületen kívül rendezett kulturális rendezvények lebonyolításában is. így amikor a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium 1948-ban útnak indított egy bútorszállító (kocsit, megrakva az újkori magyar képzőművészet reprezentáns alkotásaival, hogy azokat a bécsi Képzőművészeti Főiskola kiállítóhelyiségében kiállítsák, a küldemény elé utaztam a határig, átsegítettem a katonai ellenőrzésen, majd részt vettem a kiállítás rendezésében. Más ügyekben is közreműködtem, így amikor Bartók Béla özvegye az EgyesülJt Államokból hazatérőben leszállt a tulini repülőtéren, én fogadtam, s miután ő kijelentette, hogy a hosszú légi út után nem hajlandó repülőgépen utazni tovább, én intézkedtem továbbutazása ügyében. Amikor időm engedte, tovább dolgoztam a II. József-kori cenzúratörténeti munkám végleges szövegén. Ehhez még kutatásokat végeztem az osztrák Nem-